Hála a gyávaságért

Láttam, megnősültél. Boldognak tűnsz a képeken. Vagy legalábbis elégedettnek. Nézem a menyasszonyt, aki pont olyan, mint amilyenre mindig is vágytál. És úgy örülök, hogy nem én vagyok az.

Furcsa dolog az idő. Iszonyúan fájt, hogy végül annyi fent és annyi lent után nem kellettem neked eléggé. Haragudtam rád, gyűlöltelek, aztán telezokogtam a párnám a meddő szerelemmel, amit irántad éreztem. Lejátszottam fejben ezerszer az esküvőnket, az életünket, mert hittem, hogy... Tudod te, hogy mit hittem, hát minek ismételjem el még egyszer? 

Forrás: Shutterstock

És most itt állok, nézem az elképzelt esküvőm fotóit, és örülök, hogy akkor gyáva voltál. Uram ég, hogy te milyen gyáva voltál! Persze utólag kiderült, hogy igazad volt, és tényleg elkerülhetetlen lett volna a kudarc. De ezt akkor még nem tudhattuk. Se te, se én. Mondjuk, azt én is láttam, hogy kutya nehéz lenne, hogy pokolian különbözünk, és rengeteg áldozattal járna. Viszont én már csak olyan vagyok, hogy inkább megpróbálom, minthogy megfutamodjak - hiszen a legjobb dolgok az életemben mind így kezdődtek. Nyilván a legrosszabbak is. De nekem megérte. Na, látod, ebben is mennyire különbözünk...

Tudod, tévedtél abban, hogy a nehézségek leküzdhetetlenek. Ez nem igaz. Abban viszont én tévedtem, hogy mi ketten elég erős egységet tudnánk alkotni a győzelemhez. Neked túl sok minden volt fontosabb. Fontosabb nálam, és fontosabb minden olyan dolognál, ami viszont számomra fontos. Jó lenne azt hinni, hogy igazából bölcs voltál, és csak korábban felismerted, amihez nekem idő kellett. De mindketten tudjuk, hogy nem erről volt szó.

Forrás: Shutterstock

Néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha... Ha egyetlen őrült pillanatban megengedted volna nekünk, hogy igazán megtörténjen. Talán eltoltuk volna a szekeret az álomesküvőig. Talán el is kezdjük azt a tökéletes életet, amit megálmodtál magadnak. Eleinte talán elbűvölt volna téged a vibráló felszabadultságom. És engem a te céltudatos önfegyelmed nyűgözött volna le. De utána vajon hány évig bírtam volna, hogy folyton haragszol rám? Mert haragudtál volna, az biztos. Amikor túl sokat beszélek. Amikor leállok vitatkozni. Amikor nem maradok csöndben. Amikor szívből döntök és nem észből. Amikor zsíros hajjal a takaró alatt utálom a világot. Amikor rettenetesen nem érdekel, hogy tökéletes vagyok-e. Sőt, meg sem próbálok az lenni - legfeljebb csak azért, hogy a kedvedre tegyek. És vajon én meddig hittem volna el neked, hogy okom van szégyellni magam azért, amilyen vagyok? Mikor kezdtem volna el én is haragudni rád, mert ami szerinted "tartalmat összetartó keret", az szerintem felszínes képmutatás?

Te jézusisten, mennyit bántottuk volna egymást! Örök elégedetlenségben éltünk volna, egymást hibáztatva. Ismerem magam: először önmagamat gyűlöltem volna meg azért, mert képtelen lettem volna megfelelni neked. És hosszú-hosszú évek kellettek volna, hogy újra elhiggyem: nem "kevés" vagyok, csak "más". Más, mint ami neked kell. Se jobb, se rosszabb.

Tudod, én igazán meg akartam neked mutatni, hogy mi az az igazi boldogság. Ami nem puszta elégedettség. De a hosszú évek alatt sok mindent láttam, és már tudom, hogy nincs olyan, hogy Az Igazi Boldogság. Vannak dolgok, amik az egyik embert boldoggá teszik. És vannak, amik a másikat. És nagyon kívánom neked, hogy igazad legyen, és téged tényleg az tegyen boldoggá, amit választottál. Mert én jól döntöttem. Boldog vagyok. És ezt a te gyávaságodnak is köszönhetem.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek