Csak semmi Amerika...

Sétálok a városban, késő este van. Élvezem az urbanizált létet, hiszen minden vágyam az volt, hogy a belvárosban lakhassak.

Este kilenckor még tömve a főutca, a kávézók teraszán emberek, a sörözőkből hangos nevetés szűrődik a fülledt éjszakába, a fagyizók is nyitva vannak még. Magamba szívom a kora őszi esték illatát, fejemet felemelve nézem a csillagos eget és a belvárost körülölelő épületeket.

Bár gyerekkoromban minden vágyam volt, hogy egyszer kijussak Amerikába, nem volt még módomban. De hosszú éjszakákon át nagyanyám kopott lemezeit hallgattam - az ötvenes évek slágereit -, és csak fantáziáltam a nagyvilágról, ahova mindig is vágytam. Ám lehetőségeim csupán a nagyváros belvárosi kis lakásáig vittek. Elvágyódtam onnan, ahol felnőttem, mert akkor, kamaszként azt gondoltam, nem tud nekem adni az a szűk világ semmit, amire igazán vágynék.

Forrás: Getty Images/Eva Katalin Kondoros

Dallamos harmonikaszóra kapom fel a fejem, a hang irányába indulok. Két utca metszésében egy öreg zenész ül, koszos sámlin. Egy régi dalt játszik a hangszerén. Fehér inge kigombolva, sapkája félrecsapva, sötét szövetnadrágjára térdelteti a hangszerét, mint egy gyereket. A naptól cserzett ujjai futnak a billentyűkön, kicsit talán hamis a hangszer, de szíve van a zenének, ahogy a zenésznek is. Arcán ezer ránc mosolyog, ahogy megállok előtte.

A muzsika bekúszik a hallójárataimba, és régi érzéseket hív elő. Lehunyom a szemem, és visszarepülök az időben. Mert a zene, amit a vén harmonikás játszik, az örök nyarat idézi nekem, a nagyi széthallgatott lemezeit, és ezer érzést csal ki a lelkem rég kulcsra zárt fiókjából. Apám izzadt hátát látom a kertben, és a cseresznyefát, amire mindig felmásztam. A széttaposott meggy nyomát a strandpapucsom talpán, a ribizli rám kacsintó vörös szemeit az egresbokor mögül. Az ágyásokban felásott föld száraz, porladó tetejét, a fonott butykosban hallgató langyos fröccs szagát. A köszörűkő kapát élező hangját, a száraz tarló bökésétől sebes bokámon csurranó vér ízét, amit nyállal mostam le.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/gruizza

A konyhából kiáramló palacsinta illatát, a kút hideg vizét, a kovászos uborka zavaros levét. Az uzsonnára kapott kenyér tetején olvadó kacsazsírt, a fürdőkádban hűlő görögdinnyét, a savanyításra készített zöldségek harsogó zaját a reszelőn. A szüretelőkád strandokat, a kötélhintát a nagy fán, a főzött kakaót a pöttyös bögrében, föllel a tetején. A szőlő nehéz illatát, a kút visszhangját, ahogy belekiabáltam, a döngölt padlót a konyhában. Az óriási dunnát, ami alá olyan jó volt bebújni, a nap csípte hidegrázás elől a tisztaszobában. A recsegő Sokol rádiót, a tyúk alól kiszedett tojás ízét vacsorára, az egész napos játék utáni retkes térdemet. A gyerekkoromat. Semmi Amerikát.

Csak azt, hogy ahonnan jöttem, és amit, bárhova is visz az élet, soha nem felejthetek el. A gyökereket, ahova mindig visszatérhetek, ami mindig is az otthonom marad. Mert gyökerek nélkül csak elveszett, tévelygő lelkek lennénk. És olykor, elég csak egy dallam...

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?