Köszi, de anyukám már van. Én barátnőt keresek.

A felnőtté válás rögös útjának egyik fontos állomása, hogy megtanulunk kiállni a saját véleményünk, vágyaink, gondolataink mellett. Kialakul az egyéniségünk, és már biztosan tudjuk, mi is a jó nekünk.

Legalábbis elég fontos lenne, hogy ez megtörténjen. És miután kirepültünk a családi fészekből, majd úgy menjünk bele egy komoly párkapcsolatba, hogy többé-kevésbé tisztában legyünk saját magunkkal. Vagyis egyenlő felekként tudjunk helytállni egy kapcsolatban. 

Forrás: Getty Images/Baona

Ennek ellenére mégis szép számmal akadnak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy nevelgetni kell a kedvesüket, mint egy felnőtt méretű csecsemőt. Így születnek a házi tábornokok, akik megmondják, mit vegyél fel, meddig lehetsz a barátnőiddel, vagy úgy egyáltalán mikor vehetsz levegőt. És nem, őket nem a lustaság vagy a féltékenység vezérli, ők komoly energiát fektetnek abba, hogy neveljenek, és tényleg úgy szeretnek majd, mint az anyukád vagy az apukád. Azt leszámítva, hogy vannak olyan emberek, akik soha nem szándékoznak felnőni, és örök pelenkaharcosként szeretnék leélni az életüket, nem mindenki vágyik arra, hogy egész életében kézen fogva vezetgessék.

Hiszen egy felnőtt ember tud gondoskodni magáról. Tud saját maga döntéseket hozni. Persze a törődés mindig jólesik. És egy valamire való homo sapiens pedig értékelni is tudja azt. De amikor már szinte a "Nyisd ki a szád, itt jön a repülő!" szintre süllyed egy egyszerű ebéd is, az már inkább kelt lealacsonyító érzést, mint jó benyomást. Ha a párod mindig jobban tudja, mi a jó neked, mit kellene felvenned, milyen legyen a hajad, hova menjetek nyaralni, és mire költheted a pénzedet, az túlmutat a szeretetteljes gondoskodás fogalomkörén. Ez egy szülő-gyerek viszony, amiben viszont egy felnőtt ember nem tud kiteljesedni.

Forrás: iStockphoto/AntonioGuillem

Egy párkapcsolat akkor működik a leghatékonyabban, ha legalább elemi szinten, a döntéshozást illetően megvan az egyenrangúság. Éppen ezért senkinek nincs szüksége egy pótanyára vagy pótpapára. Mert egy felnőtt ember társat keres, nem szülőt. Jó dolog szeretni apát és anyát. Sőt, talán az első és legmélyebb érzelem, amit az ember élete során megtapasztal. Mégis, ha belegondolunk, teljesen eltérő attól, ahogy a párodat szeretnéd szeretni. És ha valaki folyamatosan azt vizslatja, hogy hol piszkáljon bele a világodba, az hosszú távon borzasztóan illúzióromboló tud lenni.

Szóval, hölgyek és urak, tegyük félre a gondoskodó diktátor énünket, és próbáljuk meg csillapítani a szülői ösztöneinket legalább az első gyerekig! ;)

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?