Hipochonder vagyok! - Avagy jobb a tüdőgyuszi, mint a kiütés

Mindig úgy gondoltam a hipochondriára, hogy az csak mások betegsége lehet. Már miért akarna valaki beteg lenni? Mit élvez abban, ha beképzel magának mindenféle halálos kórt? És láss csodát! A negyedig X után törzsvendég lettem a körzeti orvosnál...

Egész életemben makkegészséges voltam. 40 éves koromig a legkomolyabb betegségem a bárányhimlő volt, a legtöbbet előforduló pedig a "megfázás" - már, ha van olyan betegség...

Szóval, akit így elkényeztetett a sors, az később elég furcsán - pánikolva - áll minden apró, egészségét érintő változáshoz. Legalábbis én ennek tulajdonítottam be azt az irreális viselkedést, amit az utóbbi években tapasztaltam magamon: pl. egy hirtelen jött bőrszárazság vagy egy hétköznapi fejfájás esetén. De jó hipochonder módjára utánaolvastam, és kiderült, nem is olyan ritka, hogy 30 éves kor után alakul ki ez az állapot.

Forrás: /iStockphoto/kieferpix

Pontosabban az, hogy hajlamos lettem a legenyhébb testi tünet alapján is azonnal halálos betegséget diagnosztizálni magamnál.

Családunkban nem én vagyok az első ilyen eset. Az egyik családtagom elől fejvesztve menekül a körzeti orvosa. A rokonom elég gyakori rendszerességgel megjelenik nála, és persze mindig nagyon beteg, és mindig nagyon komoly baja van... Legalábbis az önmagán végzett elemzései alapján. Mellé még kicsit erőszakos is, és addig nem tágít a rendelőből, míg alapos kivizsgálásnak nem vetik alá.

A nagyapám pedig 70 éves koráig annyira nem volt beteg, hogyha esetleg egyik reggel hascsikarással ébredt, akkor annyira nem tudta hova tenni ezt a jelenséget, hogy képes volt egész nap ágyban maradni. De legalábbis addig biztosan nem kelt fel, míg gyógyultnak nem nyilvánította magát.

"A képzelt beteg"

Nekem az utóbbi néhány évben volt már szemdaganatom, agydaganatom és petefészek daganatom. Legutóbb pedig mellrákot diagnosztizáltam magamon. Persze, egyik sem volt igazi.

A szemdaganatról kiderült, hogy árpa. Az agydaganatom csak egy furi csontkinövés a fejemen. Ami nagy valószínűséggel születésem óta olyan, csak eddig még sosem vizsgáltam meg tüzetesebben. A petefészek daganatom pedig csak egy sima peteérés volt, a szokottnál nagyobb fájdalmak mellett.

Forrás: iStockphoto/gpointstudio

Szóval, szerencsére így 40 felett is makkegészséges vagyok. Csak most már több szorongással élem meg, ha valami csak kicsit is furán működik a szervezetemben.

És ezt bizony titkolni sem tudom. Mikor belekezdek a legújabb teóriámba, a barátnőim már csak legyintenek, és jót nevetnek rajtam:

Tudjuk, már megint valami daganatod van!

Olyankor én is nevetgélek, aztán hazajövök és vizsgálgatom magamon a púpokat, kiütéseket, illetve bújom a netet:

Mi lehet az oka, ha sokat fáj a feje? ... ha rosszul alszik? ... ha sokat pisil? ...ha nem pisil sokat?

Esténként meg forgolódom az ágyamban kétségek közt. De az is többször előfordult már, hogy elmerengve adtam a vacsorát a gyereknek vagy játszottam vele, mert azon jártak közben a gondolataim:

Ki tudja, meddig lesz ez még így? Ki tudja, meddig élek?

Forrás: iStockphoto

Miért szeretem jobban a tüdőgyulladást, mint a kiütést?

Mikor egyszer beteg lettem, elmentem az orvoshoz. Elmondtam mi a bajom, megvizsgált. Megállapította, hogy tüdőgyulladásom van. Elküldött röntgenre, ahol ez beigazolódott, majd adott antibiotikumot. Rendes beteg módjára beszedtem a gyógyszereket, majd még rendesebb beteghez méltón, meggyógyultam.

Ebben a történetben a legnagyobb stressz az volt, hogy a világhálót böngésztem a tüneteim után kutatva - még az orvosi vizsgálat előtt -, és csak a halálos kimenetelű betegségekkel tudtam azonosulni. Erre a böngészésre viszont nagyon rövid időm volt, mert abban biztos voltam, ha a tüneteimmel nem fordulok azonnal orvoshoz, akkor irtózatosan gyors halált halok. A doki pedig hipp-hopp kiderítette, mi a baj? És már meg is nyugodhattam, hogy minden valószínűség szerint túlélem a dolgot.

Viszont, mikor kiütéseim vannak, teljesen eluralkodik rajtam a pánik. Már az komoly dilemmát okoz, menjek-e orvoshoz néhány kiütéssel? Vagy maradjak a fenekemen és várjam meg, hogy elmúljanak a piros, viszkető pöttyök? Addig, míg ebben a kérdésben döntést hozok, egy másik szálon a következő párbeszéd szokott lezajlani a fejemben:

Biztos csak allergia. Vagy, lehet enyhe lefolyású himlő. Esetleg skarlát, hiszen skarlátjárvány van a suliban. Az is lehet, hogy valamiféle herpeszmutáns, ami szétterjed majd a testemen, és soha többé nem szabadulok meg tőle. A végső konklúzió pedig: daganatos vagyok, és így jelez a szervezetem.

Aztán persze az orvos sem tudja eldönteni elsőre, mi bajom lehet? Mindenféle vizsgálatokra küld, amit végigizgulok, nem beszélve arról, hogy a vizsgálatoknak is lehetnek veszélyei...

Forrás: iStockphoto/monkeybusinessimages

Bevallom, hipochonder vagyok: és te?

Vannak, akik nem hajlandók meglátni az igazságot, vagy egyszerűen nem is hiszik el magukról, hogy hipochonderek. Vannak nálam sokkal komolyabb esetek is. Olyanok, akik még az orvosoknak sem hisznek, pedig azok leletekkel bizonyítják a "betegnek", hogy nem beteg! Inkább maguknak hisznek, mennek tovább, vizsgáltatják magukat tovább.

Pedig a betegséget még az elején meg kellene állítani, mert könnyen súlyosabb, pszichés zavarokhoz is vezethet (paranoia, pánikbetegség, depresszió)...

Pszichés zavar, pszichés okok

Esetemben arra tudom visszavezetni a pszichés okokat, hogy egyszerűen nyomaszt a 40 évesen vállalt gyerek. Szeretnék minél tovább része lenni a lányom életének, felnevelni őt egészségesen.Az ok mindenkinél más. Van, aki több figyelmet szeretne kicsikarni a környezetétől. Van, akinek menekülés a valóságból, a problémák elől. És még számtalan egyéni oka lehet a betegségnek.
A hipochondria szakembert igényel. Nem elég legyinteni rá. Azt vallom, minden fejben dől el. Ha betegnek érzem magam, és ezt sokáig mondogatom, előbb utóbb-beteg is leszek. Tehát: fel kell ismerni a bajt, szembe kell vele nézni, és meg kell gyógyulni! Fejben is!

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek