Az bénított le leginkább, hogy tudtam: mindenki szerint boldognak kéne lennem. Én meg csak ültem ott, és úgy éreztem, a magány szorítja a torkomat, és teljes súlyával a mellkasomon ül. A férjem kérdőn nézett rám: "Most akkor nem jössz?" És akkor beugrott, hogy deja vu-m van. Egy generációs eltéréssel, de úgy éreztem, én itt már jártam, ez már megtörtént velem. Pontosabban nem velem, hanem az anyámmal. A mindennapos családi csatározások állandóan visszatérő, apám által gúnyosan vagy üvöltve előadott eleme volt az az eset.
Amikor a "hasznavehetetlen, senkiházi" anyám egyszer képtelen volt kiszállni az autóból, és a két kisgyerekével (azaz a tesómmal és velem) meg a férjével együtt "nem volt hajlandó" bemenni a cirkuszba.
Anyámat sok vád érte borzalmas házasságának évtizedei alatt, amiből gyerekként sokszor semmit sem értettem. De igen, sajnos volt egy korszaka az életemnek, amikor hittem ezeknek a megbélyegző, bántó vádaknak... Őt ugyanis a kisváros közösségformáló, vidám, kreatív, értelmes és sosem fennhéjázó értelmiségi alakjaként ismerte (el) mindenki. Én viszont pár évvel ezelőttig még haragudtam rá, hogy mi miért csak a "másik oldalát" kaptuk.
Minden nap képes volt egy órát aludni, amíg nekünk szigorúan csendben kellett maradnunk. Nem értettem, miért üvöltette Edit Piafot, vagy ment le a kertbe úgy, hogy tilos volt követnünk. Nem éreztem át az igazi drámát akkor, amikor láttam, hogy sír, mert a költözéskor apám nem hagyta, hogy a könyveit magával vigye - hiszen azok csak porfogók. Nem fogtam fel, hogy miért zsörtölődik minden ünnepen, miért úgy jön az esküvőmre, mintha temetnének valakit. Én egy kiégett, örömtelen asszonyt láttam.
Aztán anya lettem. A legszebb női feladat, mondta mindenki. Igen, természetesen az, én is így látom. A legfontosabb hivatás azonban magával hozott olyan dolgokat, amelyekre nem számítottam, és amelyek által igazán megismertem (és elismertem) anyámat.
Egy anyának mindig menni kell, ha szükség van rá. A "mindig" és a "kell" szavak pusztító erejűek együtt. Egy anya nem olvashat, tanulhat, alkothat úgy, olyan spontán (időben és térben elrugaszkodva mindentől), mint egy diák vagy egy férfi. Soha többé nem szárnyalhat. A "soha" és a "többé" szavak szintén erősek ám így együtt...
Anyámnak aludnia kellett. És kimenekülni a kertbe. És meg kellett siratnia a könyveit. Megkötözött szárnyakkal élt, de ma már tudom, nem ezért nem repült el egy másik égboltra, más fészekbe. Kitartást, önzetlenséget és állhatatosságot tanított azzal, hogy maradt. Megértem őt.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.