Érettségi után, válás előtt...

Amikor valami számomra megoldhatatlannak tűnő problémával találkozom a saját életemben, az alvásba menekülök. Vagy ahogyan az előbb említettem, megpihenek. Ez azt jelenti, hogy alszom. Mindig, mindenhol. Hogy ne kelljen gondolkodnia, inkább pihen, kikapcsol az agyam. A menekülésem egyik fajtája.

Harminc éve, tizennyolc évesen, az érettségi előtt az volt a minimum, hogy megváltom a világot, óriási dolgokat viszek véghez, közben megtalálom a világ legjobb pasiját, aki imád, összeházasodunk, lesz legalább három gyönyörű gyerekünk, és mi boldogan, szeretetben élünk együtt halálunkig - nem úgy, mint mások.

Egyetemista lettem. Nem is akármilyen egyetem, doktor leszek, amikor elvégzem! Nagyon menőnek gondoltam - bár én nem ezt akartam. Bölcsész szerettem volna lenni, de a szüleim lebeszéltek, én meg elhittem, és végül nem oda jelentkeztem. Huszonöt évvel később ezt is kiegyenesítettem az életemben, mert végül csak elvégeztem a bölcsészkart is.

Aztán elég hamar rájöttem, hogy óriási, világmegváltó dolgokat nem viszek véghez, mert tiszta szívemből utáltam, amit tanultam. De ekkor még nem tudtam, hogy a megfelelési kényszernek nem szabad bedőlni. Ezért tovább rajta ragadtam az elvárásokkal szegélyezett úton, mint kellett volna. De ezt csak most tudom, sokkal, sokkal később.

Voltak erőtlen próbálkozásaim az írással, de nem volt támogató a közeg. Papírra vetett önkielégítés, úgysemvagyelégjó, van neked tanult szakmád. Hát, igen. Meg amúgy is. Legyek én a támogató, meg a szövetséges, meg jó feleség, meg gondoskodó, meg az anya. Ezeknek van itt az ideje, nem kell szólózni. Bele kell állni az életbe és csinálni. Úgy, ahogyan mindenki más. Hiszen nem lehet másképp.

Házasság, közös munka, én a háttérben, aztán gyerek és házépítés. Mert így szokták. Ez a boldogság.
Akkor, amikor csináltam ezt, még el is hittem, hogy ez az. A boldogság, hogy egy szép nagy házat építünk, nagy kerttel, a kisbaba meg itt gügyög mellettem a babakocsiban. Apa, a férjem meg dolgozik reggeltől estig, mert ugye kell a pénz. A közös tervek miatt, meg miattunk. És persze munka után még pihenni, sportolni is akar. Én meg csináltam az életet: főztem, mostam, takarítottam, kertészkedtem, gyereket neveltem. Olyan voltam, mint amilyennek egy jó feleségnek lennie kell. Nem, nem híztam el, és nem is butultam le. De kicsit mégis. Pedig azt gondoltam, hogy nem.

Tettem a dolgom, de iszonyatos erőfeszítésekkel. Próbáltam megfelelni mindnek, de nem voltam elég bátor kimondani, hogy ez nem az én világom. Kimondta helyettem a férjem. Szerencsére. Én nem mertem volna. Mert azt hittem, tartozom. A gyerekemnek, a férjemnek és a társadalomnak is. Hiszen tudjuk, milyen egy jó anya, egy jó feleség, és én is ilyen szerettem volna lenni. Tökéletes.

Itt volt a húsz év múlva, csak épp tíz évvel ezelőtt. Amikor kiderült, hogy nem teszek világmegváltó meg óriási dolgokat, és a tökéletes pasi sem imád engem, és nem maradunk együtt örökké. Visszakerültem a start mezőre. Vagyis ez nem igaz. Egy teljesen másik pályára, ahol egyedül élek, minden az én felelősségem, egyedül nevelem a gyerekem, egyedül döntök. És ez baromi ijesztő, ha nem ehhez van szokva az ember.

Mindent másképp csinálok. Már nem érdekelnek az elvárások. Az elmúlt tíz évem rólam szólt. Csak rólam. Én voltam az első, a főszereplő a saját életemben. Pedig megszámlálhatatlan hajmeresztő, sőt, meredek helyzetet kellett megoldanom. Működtetni a mi kis családunk (én és a gyerekem) életét. És persze dolgozni, dolgozni, a fizetésért, megbecsülésért, sikerért.

Most, húsz plusz tíz év múlva már tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Végre! Bizonyos dolgokkal megalkudtam. Ha már van egy tanult szakmám, amit annyira azért nem kedvelek, de a munkámat igen, akkor képezzem magam tovább. A húsz év múlva után eltelt időben szereztem még három diplomát és rengeteg tapasztalatot.

Elkezdtem jól érezni magam egyedül. Sokáig ezt csak átmeneti állapotnak tekintettem, két pasi vagy férj között. Igen, erre kellett volna törekednem az elvárások szerint. De már nem dőlök be annak a kamu szövegnek, hogy mindenkinek van párja, csak meg kell találni, aki amúgy meg a másik feled. Nem, én magamban vagyok egész. A legjobb társaság magamnak, saját magam. Ha mi jóban vagyunk, akkor minden rendben. Most már csak akkor alszom, amikor én akarom. De most megyek, mert álmos vagyok.

Nyitókép: Shutterstock