Nagyra nőtt gyerekük másik városban kezdi az egyetemet, főiskolát. Vagy csak a nyár múltával egyszerűen úgy dönt, szeptembertől máshol éli tovább az életét.
Az a háromkilónegyvenöt, akit tizen-huszon évvel ezelőtt világra hoztunk, akinek segítettük az első lépéseit, kilép a nagybetűs életbe...
Új életet kezd a kicsikénk, akinek apró szájával együtt formáltuk az első szavakat, akinek törékeny vállacskáját néztük a hátsó sorból, mikor beballagott az óvoda vagy az első osztály ajtaján.
Fájdalmas boldogság ez mindkét részről. Ha a már felnőtt gyerek kirepül a fészekből, látszólag öröm, hiszen a szülő feladata véget ért. Még egyszer segít a gyerek szárnyain elrendezni a tollakat, esetleg hozzájárul a gyerek saját fészkének kibérléséhez vagy tulajdonlásához, de a hétköznapokban már nem állhat majd ott mellette. Főleg, ha távol a szülőhelytől kezdi el a valós, igazi életét.
A szülő nem lesz vele ott, amikor hazatántorog az iskolából, munkából, és lázasan eldől az ágyon. Nem futhat helyette lázcsillapítóért a patikába, nem főzhet neki teát. És nem didereg vele a hűtőfürdő alatt a zuhanykabinban, átölelve reszkető gyerekét. Nem várja már meleg vacsorával, nem veszi át az ügyei intézésének egy részét. Nem ül autóba, hogy hazavigye, ha a gyerek telefonál, hogy esik az eső, az ernyő pedig otthon, a fogason lóg. Nem terem majd magától étel a hűtőben, nem mosódik ki a szennyes, és nem vándorol kivasalva a szekrénybe.
Mosolygunk, mégis fáj ez mindkettőnek. Ahogy minden elválásnál, annak fáj jobban, aki marad.
A gyerekben nagyobb a kezdeti lelkesedés, mint a szülőben. Hiszen egy nagy kalandnak látja, és jól is van ez így. A kalandvágy segít belevágni az ismeretlenbe. Aztán bedarálják a hétköznapok, és sokszor úgy, hogy senki ne lássa vagy hallja, felsóhajt: anya... Talán átértékeli mindazt, ami születése óta olyan egyértelműnek tűnt, a gondoskodást, a törődést.
Az anya pedig, napi teendői mellett - a bizalma ellenére - lélekben a kezét tördeli. Hiszen nem kétséges, jó munkát végzett: érzi, tudja. Mégis nyúl a telefon után, de egyből visszahúzza kezét.
S ha a gyerek a szándéka ellenére mégsem tud leszakadni? Ha ő az, aki képtelen függetlenedni a külön otthon ellenére? Vele mit lehet kezdeni? Hogy építsd le finoman, hogy bántódás ne legyen, de mégis tudja, számíthat rád? Mi a jó módszer? Lelketlennek tűnve tolni ki a meleget adó fészekből? Meg lehet találni a megfelelő nyelvezetet ahhoz, hogy ezt korrektül le tudjuk kommunikálni?
Ilyenkor ismét szülő lesz az anyából, aki kellő határozottsággal kezébe veszi a dolgokat, és már a távolból folytatja a nevelést. Mert bizony, az önállóság nem ott kezdődik, hogy a lakcímkártyánkon más cím szerepel. Ott kezdődik, amikor fel tudjuk mérni, mi az, amit akkor is meg tudunk oldani, ha a világból eltűnik mindenki, akire addig számíthattunk.
Szép és nehéz időszaka ez az életnek. Tele könnyekkel, átvirrasztott éjszakákkal, félelmekkel és bizakodással. A hittel, hogy stramm, életképes és a saját lábán megállni képes embereket neveltünk.
Mert egyszer elmegyünk. Ne akkor kelljen szívünk alól kiszakadt magzatunknak megtanulni a betyárosan kemény "Élet" nevű leckét, hanem míg tudunk a hátsó padból súgni.
Addig pedig itt vagyunk. Szülőként, anyaként, apaként, nagyszülőként.
Távkapcsolatban élve diktáljuk a tuti pörkölt receptet, betűzzük a legjobb torokfertőtlenítő nevét, és vigasztaljuk éjnek évadján a telefonban, ha az a "mocsok átverte". A láthatatlan köldökzsinór elvágásra kerül. Mégis van valami, ami soha meg nem szűnően ott vibrál majd a távolság ellenére is. Amíg csak élünk. Vagy még azután is.
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.