Valami örökre eltört...

Tudtam, hogy ez a kapcsolat nem vezet sehova - mert ott volt a családod -, mégis áltattam magam, hogy egy nap betoppansz, és azzal állsz elém: mostantól csak velem akarsz élni. Mert tudtam, és te is tudtad: szükséged van rám, nélkülem már nem lehet teljes az életed.

Megbabonáztál a tekinteteddel, és a sármoddal egy szempillantás alatt döntöttél le a lábamról. Akkor a bárban, a legelső este, majd utána minden egyes alkalommal. Mindig egy kicsit más volt, újabb és újabb arcunkat mutattuk egymásnak - és már én sem tudtam elképzelni az életem nélküled.

Az eszem persze tudta, hogy ez nem mehet így tovább, de akárhányszor belekezdtem volna, hogy elmondjam, félbeszakítottál. Megbénítottál a csókjaiddal, és már nem is tudtam másra gondolni, csak, hogy újra elmerüljek az illatodban és érezzem erős karjaid biztonságos szorítását.

Sokszor elhatároztam, hogy véget vetek ennek a viszonynak. Mert valamelyikünknek egyszerűen muszáj józannak maradnia. Többször lejátszottam a fejemben a forgatókönyvet, hogy akármi is történjen, erős leszek, ellöklek magamtól, és akkor is végigmondom, ha ezzel feldühítelek. De egyszerűen nem ment. Leblokkoltam, és megint a karjaidban találtam magam. Az ölelésed gyógyír volt minden fájdalmamra. A szenvedélytől újra élni kezdtem, és hatalmába kerített a földöntúli boldogság érzése. Majd a rideg valóság, hogy nem vagy mellettem, amikor felébredek.

Azon a hajnalon egy perc alatt nyílt ki a szemem. Tudtam, hogy soha nem fogod elhagyni őket. És a többi nőt sem. Már én sem voltam elég neked. Nem tudtál többé úgy nézni rám, hogy mindent megbocsássak. Valami örökre eltört bennem.

Nyitókép: iStockphoto