Egy telefonhívás mentett meg

Sétáltam hazafelé a parkon át, néztem a széles út peremeire sodródott faleveleket. "Szia, jól vagy?" - rikkantott bele néma gondolataimba a srác. "Igen, köszi!" - mosolyogtam kényszeredetten, és úgy téve, mintha épp sietnék, lendületesen haladtam tovább. "Pff, nem hiszem el, hogy ez az idióta lesz, akivel utoljára találkozom..." - futott át az agyamon.

Hazaérve levettem a szép kabátot, bezártam az ajtót (azt is, amihez az öreg szomszéd néninek nincsen kulcsa, nehogy ő találjon meg, és szívrohamot kapjon), besötétítettem a szobát, és a konyhába siettem. Görcsoldó, köhögés- és ilyen-olyan fájdalomcsillapítók. Egy pohár víz. Határozott nyugalom. Az ágy szélére ültem. Számot vetettem, kicsit el is kalandoztam, pedig a terv már készen volt.

Aztán hónapokkal később volt egy ilyen suta félmondata, hogy "Attól még dolgozhatunk együtt.", és én nem értettem... Nem akartam érteni, hogy mire gondol. Nem tudtam felfogni, hogy miért jó játszani valakivel, és elvenni tőle valamit erőszakkal úgy, hogy valójában nincs is szüksége rá...

"Én nem tudok többé belenézni mások szemébe." - mondtam félhangosan a falitükörből visszanéző, szürke arcú lánynak. Órák teltek el, de nem történt semmi. Epét hánytam és forgott velem a világ, de nem jött a megváltás.

"Halló, na, szia, mi van veled? Én épp vonaton ülök, találkozunk ma?" - nem is értettem hirtelen, miért fogadtam a barátnőm hívását. "Gyógyszereket? Micsoda? De hát figyelj már, én szeretlek! Hívd ki a mentőt! Húsz perc múlva hívlak, hogy megtetted-e."

A mentőknek én nyitottam ajtót, kérdezték, hol a beteg. Mondom itt. Összenéztek. Megvizsgáltak, magukhoz vették a dobozokat, és betettek a mentőbe. Aznap éjjel a pszichiátrián tartottak. Reggel adtak valami vacak kaját, amit úgy habzsoltam be, hogy még az ujjamat is megharaptam. Majd fél év magány és sötétség következett. Az előadásokra bejártam ugyan, de aztán csak feküdtem a sötét lakásban. Tavasszal aztán felébredt a természet, és én is kinyitottam a zsalugátereket.

• Például azt, hogy ne ítélj el senkit, aki így dönt, mert bárki bármikor kerülhet a szakadék szélére.
• Ma már azt is tudom, hogy egy mélyponton lévő embernek ostorozás és vádlás helyett ("Másnak sokkal rosszabb! Szedd össze magad!") meghallgatással vagy egy elfogadó szóval ("Szeretlek! Mondd el!") lehet segíteni.
• És megtanultam azt is, hogy aki öngyilkosságra készül, az nem feltétlenül a környezetét akarja zsarolni, figyelmeztetni.

A nemrég elindult, pusztító Kék Bálna akció minden résztvevőjét megértem és soha nem tudnám elítélni azokat, akiket a kétségbeesés a végsőkig visz. Mert én voltam a végeknél. De már az is tudom: mindig van visszaút. És mindig van miért visszajönni.

Haizer Tímea

Nyitókép: iStockphoto