Erzsi néni, a liftkezelő

A lift az olyan modern dolog. Legalábbis sokáig azt hittem. Nagy, bonyolult, fém szerkezet, magától mozog. Csodálatra méltó. Aztán megtudtam, hogy már az ókorban is ismerték. Nyilván nem úgy, mint mi manapság, de a működési elvét igen. De akkor milyen különlegesnek számított, amikor én kezdtem a szakmát! Igen, igen, bárki bármit mond, ez egy komoly, felelősségteljes munka. Volt. Ez is megváltozott.

Most mindenki nyomkod mindenféle gombokat. Az alig kétévestől a kilencvenkilencig. És azt gondolják, hogy ehhez nem kell semmi tudás. Pedig én még liftkezelői tanfolyamra is jártam. Papírom van róla. Az van ráírva: képesített liftkezelő. Mennyire büszke voltam, hogy beiskoláztak, és gyerekek és férj mellett még le is vizsgáztam! Esténként nem volt időm tanulni, ezért reggel négykor keltem, és gyorsan nekifogtam. Én nemcsak a vizsgákra készültem, hanem már az első naptól kezdve tanultam, minden hajnalban. Élveztem. Olyan régen voltam már iskolás, hogy még jól is esett.

Csak hat elemim van. Örülhettem, hogy ez meglett egyáltalán. A faluban, ahol felnőttem, nem volt szokás erőltetni a tanulást. Sokkal fontosabb volt, hogy az összes munka - amihez én, mint kisgyerek is kellettem - el legyen végezve.

Továbbtanulásra esélyem sem volt. A szüleim nehezen éltek, az iskola után azonnal cselédnek adtak Budapestre. Jó helyem lett, szerettem a gazdám családját. Mindent tudtam, amit egy lánynak a ház körül tudnia kell: főzni, mosni, vasalni csak később, mert nagyon veszélyesnek találtam. De volt időm játszani. A családnak négy kisgyereke volt, sokat vigyáztam rájuk, gondoskodtam róluk. Úgy, mint otthon a testvérkéimről. Azért olvasni tudtam, és a házban voltak könyvek is! A meseolvasásnál én is gyakoroltam.

Aztán tizenhat évesen találkoztam egy fess borbélysegéddel. A kimenős vasárnapjaimon kísérgetett és beszélgettünk, aztán megkérte a kezem. Igent mondtam, a gazdáméktól kiköltöztem. Nagyon kedvesek voltak velem, a stafírung összeállításában is segítettek. Hát, hogy nézne már ki, hogy nincsen rendes ágyneműm, meg asztalterítőm. Már a mézesheteken megfogant a fiam, utána meg hamarosan a lányom. Tizenkilenc évesen két gyerekem volt, és munkát kellett keresnem.

A Honvédkórházba vettek fel takarítónőnek. Két műszakba, mert az jobb pénz volt. Én még úgy tanultam, hogy munkakezdés előtt már legalább fél órával a munkahelyen kell lenni. Átöltözni, magamat és a takarítós dolgokat rendbe rakni. Amikor végeztem, még maradtam egy kicsit. Segíteni a többieknek, vagy csak kicsit beszélgetni. Pedig otthon is volt dolgom. Egy szuterénben laktunk akkoriban - de legalább volt helyünk. Tudtam, miért dolgozom. Azért, hogy egyszer majd ne ott kelljen élnünk. A gyerekek a szüleimnél, legalább jó levegőn voltak.

Aztán beiskoláztak. Annyira büszke voltam, hogy a főnökség meglátta bennem: érdemes vagyok a komolyabb feladatra! Mégiscsak egy óriási monstrumot kellett kezelnem. Én irányítottam. Nem nyomkodta a sok liftező a gombot össze-vissza, csak nekem volt jogom hozzá. A munkakönyvembe is beírták: 1943. június 1-től a munkaköre: liftkezelő. Nem takarítónő vagy cseléd, hanem liftkezelő!

A lift sarkában volt egy sámli, hogy amikor pont nem jött senki, le tudjak ülni. De erre nagyon ritkán került sor. A munkaidő nem ücsörgésre van. Aztán, amikor már öregedni kezdtem, néha-néha mégis leültem megpihenni. Egy szürke, rövid ujjú, elöl végig gombos köpenyt hordtam büszkén, benne a varrás, hogy a Honvédkórház tulajdona.

A hetvenes évek elején kezdett divatba jönni, hogy egy forintokat csúsztattak a köpeny zsebébe. Először elszégyelltem magam. Hát, az a munkám, hogy szakszerűen kezelem a liftet, ezért kapom a fizetésem, nem kell nekem pénzt adni. De nem elfogadni sem mertem. Úgy voltam vele: jó szándékkal adták, nem csúsztathatom vissza, hogy nesze, nekem nem kell. Meg aztán, ugye, inkább sokszor félrenéztem. Akkor, amikor nem is volt látogatási idő, aztán mégis felvittem a hetedikre. Vagy amikor nem vártam össze, hogy megteljen a lift, hanem akár egyedül is felvittem, vagy le. Jól jött az a kis mellékes.

Minden nap egy kaland volt. Az ország minden tájáról érkeztek emberek, ezerféle bajjal. Az idősebbek szerettek megszólítani és panaszkodni. Szerettem ott dolgozni. 1976. május 31. napján mentem nyugdíjba. A múltkor elestem a lakásban, így kilencvenöt évesen ez hamar megesik. Kihívta a szomszéd a mentőt, a Honvédba vittek, az volt az ügyeletes. A lift még működik.

Nyitókép: iStockphoto