"31 éves koromig a szexet gyakorlatilag feladatnak tekintettem"

Sorozatom első cikke azt mutatja be, honnan indultam, és mennyire meghatározók voltak számomra az első szexuális élmények, melyek hatásai még a felnőtt szexuális életemben is hosszan elkísértek.

Mindig is nagyon szabálykövető voltam. Párkapcsolatokban és szexualitásban egyaránt. Csakhogy nem nagyon tanítják sehol ezeket, és a szabályokat sem igazán szokás lefektetni, hacsak nem egy nagyon tudatos kapcsolatról van szó. De az én első párkapcsolatom egyáltalán nem ilyen volt.

16 éves voltam, amikor összejöttünk, és nagyon szerettem. Azaz könnyen lehet, hogy nem is őt szerettem annyira, mint amennyire azt a tudatot, hogy tartozom valakihez. 16 évesen már elég nagyok voltunk ahhoz, hogy szexuális életünk legyen – gondolták sokan a sulinkból. Mivel köztudott volt, hogy már fél éve járunk, de még mindig nem feküdtünk le egymással, a kortársaink elkezdték azt szajkózni, hogy a szex mennyire klassz dolog, ki kellene próbálni.

A srác persze totálisan benne lett volna. Egészséges kamaszként, 17 évesen éjjel-nappal kanos volt. Én viszont teljesen össze voltam zavarodva. Gyakorlatilag az egyetlen forrás, ahonnan a szexről tanultam, a tinimagazinok voltak. Nem, nem a pornó, az nem érdekelt.

• Nem szabad akárkinek odaadnod magad!
• Várd ki a megfelelő pillanatot!
• Csak akkor feküdj le vele, amikor Te is akarod!

Csakhogy ezekben a jó tanácsokban a legkevesebb konkrétum sincs.

Az első pasival, akivel lett volna lehetőségem szeretkezni, nem tettem meg, hisz úgy ítéltem, egy hét után ez nem lenne helyénvaló és okos. Pedig kívántam.

Ezt a páromat azonban sajnos nem kívántam, akármennyire is jó volt hozzám. Csakhogy erről fogalmam sem volt. Nem tudtam, mit jelent az, hogy "kívánni valakit". Sajnos erre már csak harminc felett jöttem rá: az, hogy imádtam a kapcsolatunkat, nem elég ahhoz, hogy a szexet is élvezzem.

Pár héttel az első csók után a nadrágjába tette a kezem. Borzasztóan éreztem magam, de megérintettem, mert arra kért a szerelmem. Tudtam, hogy ezt így szokás, ez a kapcsolatok rendje. Zakatolt a tudatalattim: egy rendes párkapcsolatban a felek szeretkeznek. Ebből az következik, hogy ha én megvonom tőle az érintést, a kielégülést, akkor rossz barátnő vagyok.

És miért sérültem a legtöbbet? Mert utáltam magam az egészért! Utáltam, hogy nem tudok vágyni rá, hogy sosem tudom megadni neki azt a minőségű együttlétet, amiről álmodik, és mindemellett haragudtam saját magamra, amiért fájdalmat okozok magamnak. Annyira haragudtam, hogy évekig képtelen voltam megbocsátani. Nem a páromnak. Magamnak.

Kikényszerített szex – adta a kifejezést a számba egy barátom. Kikényszerítette ő, a hisztijeivel, de kikényszerítettem én is magamtól.

1 év után feküdtem le vele. 1 év után le akartam vele feküdni. Tudtam is én, hogy azt az "akarni"-t a vágyra értik a felnőttek!

Reméltem, hogy majd ezt élvezni fogom. Jobban, mint a pettinget. Sajnos nem így lett. Megértő volt, pár alkalom után nem erőltettük tovább a behatolást. Két év után szakítottunk.

Több mint egy évtizedig haragudtam rá. És magamra is. Haragudtam arra a két tudatlan tinédzserre, holott szegények semmiről sem tehettek. Szegény fiú nem bírt magával. Igyekezett a kedvemért visszafogni magát, de nem mindig ment. Én pedig nem mondtam neki nemet, csupán a lelkiismeretemmel beszéltem át a legtöbb dilemmát. Nem pedig vele!

Végül, harminc felett sikerült megbocsátanom a tizenéves Lilinek is, aki a legjobb tudása és lelkiismerete szerint cselekedett.

Sok minden lehetett volna másképp akkor, és az azt követő 15 évben – de nem így volt.

Most azzal dolgozom, amilyen csomagot kaptam.

Polilili

Nyitókép: iStockphoto