Molesztált az apám! - Őszinte vallomás egy bántalmazott kislányról

1989 nyarát írtunk. Tavasszal töltöttem be a 11-et. Meleg nyár volt, nagyon meleg.
Vártuk a testvérünk születését, és éltük a mindennapos lakótelepi életünket, gyermekkorunkat. Anyut július 29-én este be kellett vinni a kórházba, elindult a szülés. Bátyámmal, apánkkal egyedül maradtunk.

Reggelre megkaptuk a hírt: kislány, egészséges, anya, baba jól van. Már reggel jöttek az első gratulálók, családtagok barátok, és egyre nagyobb mennyiségű ital folyt le az amúgy is alkoholbeteg apám torkán. Estére satu részeg lett, de ez már nem volt szokatlan számunkra.

Csöndben, bekucorodtam a szobámba. Ilyenkor amikor apu részeg volt, még jobban visszahúzódtam. Nehogy feldühítsem, mert akkor mindig ordibál, tör, zúz... vagy - mint nem egyszer - megveri anyut.

A 13. emeleten laktunk, az ablakon besütött a Hold, csodálatos volt. Forróság, csönd, béke. Nyílt az ajtóm, és szinte azonnal be is csukódott. Apu lépett be rajta, egy szál alsógatyában, italszagúan, ziláltan. Felemelte a paplanhuzatot, amivel takaróztam, és befeküdt mellém.

Forrás: iStockphoto

Egyből rámvetette magát.

A nyelvével csapdosta az arcom, kereste a szám, lihegett... bűzlött... én pedig rettegtem. Felismertem azonnal, nagyon nagy baj van!

Megszorította a csuklóm, és kényszeritett, hogy fogjam meg a nemi szervét. A duzzadt, merev nemi szervét. Tizenegy éves voltam. Piciny törékeny testemmel, kicsi kezemmel... Tizenegy.

Én ekkor még azt hittem, hogy a kisfiúk pici pöcörője pisilésre való. Én nem tudtam semmit a szexről... Semmit. De itt, ekkor minden világossá vált, miközben 11 éves pici tenyeremmel arra kényszerítettek, hogy szorítsam a felnőtt nemi szervet és mozgassam a kezem, miközben a felnőtt - aki az apám volt - szorította a csuklóm. Zihált és nyáladzott.

Amint felismertem a helyzet súlyosságát el kezdtem suttogni:

Apa, ne, apa én ehhez kicsi vagyok... Apa én a lányod vagyok... Apa ne...

Egyre hevesebben zilált, a rothadó igénytelen fogaitól és a töménytelen alkoholszagtól bűz lepett el, bűz telepedett rám.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Tom Perkins

Egyszer csak a szabad kezével elkezdte feszgetni a combom, amit összeszorítottam, és azt súgta:

Csak kicsit beteszem közé...

Ez volt az a pont, amikor a testemmel is el kezdtem ellenkezni. Rúgkapáltam, vergődtem, nyeltem a könnyeim, suttogtam "apa ne, apa ezt nem szabad a lányod vagyok".

Suttogtam, mert féltem, hogy meghallja a bátyám a másik szobában... Nehogy közbeavatkozzon, mert akkor apu megveri.

Egyszer csak vége lett. Hirtelen minden megállt, vége lett.

Felállt, otthagyott... a mocsokban, a rothadt fog- és italszagú, nyálas, ragacsos, undorító bűzben. Egyedül, magamra... a könnyeim már nem tudtak folyni, kiapadt... Már a Hold sugarait is utáltam. Magamat is utáltam. Mindent utáltam. A semmibe meredtem, a rettegéstől lebénulva kimerültem, valamikor hajnalban elaludtam.

Reggel nyílt az ajtó. Apám volt megint. Levegőt se mertem venni, annyira rettegtem. Leült mellém és annyit mondott:

Tudod, anyád most szült, 6 hétig nem nyúlhattam hozzá, azért jöttem be. Ha bárkinek mesélsz erről, kiugrok az ablakon.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Fasphotographic

Felállt, és kiment. Bumm... Új gondolatok törtek rám. Azt mondta, kiugrik az ablakon. Az fájni fog neki. De lehet, meg is hal. De nem akarom, hogy fájjon hisz mégiscsak az apám. No, meg anyu? Mi lesz Anyuval? Anyunak is fájna ha apu meghalna! Nem beszélhetek! Dehogy beszélhetek, nehogy fájjon bárkinek is...

És jöttek a kérdések: Mit rontottam el? Miért kaptam ezt? Biztosan rossz kislány voltam, biztosan valamit elrontottam. Biztosan ezt érdemlem.

És hallgattam, mert megígértem. Mert féltem. Azért, hogy ne fájjon senkinek sem. Talán majd egyszer nekem sem fog fájni... Talán.

Regina

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?