Helló Ételallergia! Viszlát normális élet!

Töredelmesen be kell vallanom, sokáig úgy gondoltam (vannak még így ezzel páran, nem szégyen az), hogy a kaja érzékenység valami trendi hiszti, esetleg modernkori betegség, ami főleg agyban létezik. Elsősorban nőknél, nagy számban Barbie baba kinézetűeknél, akik rettegnek, hogy az xxs-es méretük xs-re nőhet...

Nem szép gondolatok, és nem éppen a felebaráti szeretetről árulkodik, hogy eme bibliai fordulattal éljek. Szóval, ételérzékenység, ételintolerancia. Szándékosan nem az ételallergia szót használom.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Innervisionpro

Az ételallergia és az ételintolerancia bár hasonló tüneteket rejtenek magukban, valójában két eltérő fogalom. Az ételallergia - ezeknek a tüneteknek a súlyosabb formája - ,adott esetben akár halált is okozhat.

Ételintolerancia.

Sokáig ízlelgettem ezt a szót. Elég morbidul hangzik. És valljuk be őszintén, elég életellenesnek is. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Nem is akartam vele semmit sem kezdeni. De, mint tudjuk ember tervez... (mindenki helyettesítse be neki a leginkább tetszőt). Legyen sors. Nevezzük most sorsnak, ami kicsit másképp osztotta a lapokat, mint ahogy szeretettem volna.

Szembe kellett néznem azzal, amivel a legvadabb álmaimban sem szerettem volna. Jó sokáig halogattam is ezt a nézést. Kerülgettem. Biztos csak ettől van, biztos csak attól.

Túl sokat ettem, túl keveset, túl gyorsan, túl későn... Aztán elkezdtem figyelni. Lassan ettem, mértékkel, ülve, nem kapkodva, nem csak egyszer egy nap.

De a helyzet nem változott. Csak rosszabbodott. Fájt, puffadt, dagadt, nyomott, feszített, szúrt, elgyengített, ingerültté tett, és hosszú időre elrabolta az életemet.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Marjan Apostolovic

Egyszerűen átvette felettem az uralmat.

Nem tudtam, hogy mit tehetnék, kihez fordulhatnék, merre futhatnék. Furcsa patthelyzet volt, hogy bár látszólag rengeteget foglalkozunk vele, szakszerű segítség vajmi kevés akad.

Szó szerint partra vetett halnak éreztem magam. Falakba ütköztem minden oldalról. A legtöbben pont olyan trendi hisztisnek néztek, mint amilyennek én gondoltam régebben másokat. A sors fintora.

Próbáltam én nem elfogadni, ellökni, elbagatellizálni, nem tudomást venni, sírni, toporzékolni, csak azért is megmutatni, hogy velem ez nem történhet meg! Aztán számtalan átfetrengett, átvirrasztott éjjel és nappal után, egyszer csak eljön az a pont, amikor rájössz, hogy engedni kell. Nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a lehetetlennel. Nyitnom egy olyan élet felé, amit a legkevésbé sem akartam.

Elfogadni, hogy létezik, és napjainkban egyre gyakrabban üti fel a fejét az ételérzékenység. És bizony nem válogat, de ettől még nem vagy ufó, és nem is kell elásnod magad! Van kiút. És mint mindenből, ebből is fel lehet állni, emelt fővel és egyenes derékkal.

Kell hozzá önismeret és önelfogadás, ezt nem lehet megúszni. Lehet tagadni, szőnyeg alá söpörni, úgy tenni, mintha nem létezne, de teljesen felesleges. Időhúzásnak mondjuk jó. Valójában csak ártani lehet vele, elsősorban magadnak, másodsorban a környezetednek.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Anna Bizon

Nehéz elfogadni, hogy valami végérvényesen megváltozott.

Kellemetlen és fájdalmas, de a szövődmények még kellemetlenebbek és veszélyesebbek. És ha túl vagyunk az első pár száz pofára esésen, nem megértésen, önmarcangoláson, akkor megláthatjuk, hogy nem is olyan kegyetlen ez, mint hittük. Persze nagyon más, ez vitathatatlan!

Létezik szakszerű segítség! Elérhetőbb, mint hinnéd! Úgy hívják, hogy háziorvos! Hidd el, tudni fogja merre tovább!

Nyitókép: iStockphoto

    Ezek is érdekelhetnek