A második trimeszter és a kétségbeesés

Az utóbbi egy órában ötször látogattam meg a mellékhelyiséget. Túl a terhesség félidején, úgy tűnik elértük azt a pontot ahol ez lesz majd a normális. Hát nem mondom, hogy nem vagyok berezelve attól, ami vár rám.

Tulajdonképpen teljesen elvetemült ötlet ez az egész.

Én, aki egy órával előbb felkelek reggel, mint kellene, csak, hogy legyen időm felébredni... Én, aki olyan rosszul tűröm a változásokat, hogy napokig gyászolom a menthetetlenül elromlott, kidobásra ítélt használati tárgyainkat. Én, aki szent időként tekintek a nap végi filmezésre, összebújva a férjemmel, akinek bizonyítottan nyolc-kilenc óra alvásra van szüksége. Szóval ez a valaki, aki én vagyok komolyan gondolta, hogy gyereket szeretne?!?!

Én, aki halál rugalmatlan, antiszociális, kishitű és nagyképű vagyok egyszerre... Hát eszemnél vagyok én?!! Hogy a túróba fogom túlélni ezt az egészet?  

Mit szépítsük, erősen aggódom a jövőt illetően. Nem mondhatnám, hogy nem örülök, hiszen nagyon vágytam már a terhességre, és sokat is küzdöttünk érte igazán. Amikor újra és újra meglátom azt a tökéletes kis emberi lényt az ultrahangos monitoron, olyan extázis fog el, hogy nehezen tudom magamba fojtani a meghatottság sóhaját. Minden rúgásra felkacagok, még akkor is, ha épp kifejezetten erősre sikeredett, mert mégis csak olyan abszurd és egyben fantasztikus érzés, hogy valaki odabent izeg-mozog.

Mindenki meghatottan veszi szemügyre a félidőhöz képest óriási hasamat. Tegnap délelőtt a piacon, szinte minden kofa adott egy ajándék répát, vagy friss paradicsomot, és áhítattal kívánt boldog, és kiegyensúlyozott babavárást. (Fene tudja mivel érdemeltük ki ezt a sok kedves szót és gesztust.) Na. Szóval vészesen közeleg az idő - hogy bibliaira vegyem a figurát – és én még mindig nem tudom a választ semmire!

Forrás: Dreamstime

Naponta fog el, valamilyen jövőbeni megoldandó problémával kapcsolatos dilemma, amire igyekszem értelmes elméleti reakciót kicsikarni magamból, aztán gyorsan megvitatom a Férjemmel is. (Ha alkalmatlan apának az inkább most derüljön ki, de azonnal!) Mi lesz, ha bántják majd az iskolában? Mi lesz, ha drogozik? Mi lesz, ha beteg lesz? Mi lesz, ha boldogtalan lesz? Hagyjam-e, hogy borotvát használjon, vagy kötelezzem a kozmetikus felkeresésére? Mi lesz, ha összetörik a szívét? Szóval ilyesmikkel gyötröm magam két örömteli pillanat között. (És most szándékosan nem említem a földrengést, vagy a terrortámadást, mint további kiszámíthatatlan paráztató tényezőket! Grrr... )

Mondják, hogy ha valaki fiatalon vállal gyereket, az könnyebb, mert akkor még olyan sok mindenbe nem gondol bele az ember, hanem csak egyszerűen sodródik az árral. Az is tény, hogy a húszas éveim elején sokkal rugalmasabban teltek a napjaim, és jóval kevesebb alvással, valamint „énidővel" is beértem, mint most. A testem milliószor edzettebb volt, és a tűrőképességem is százszorosa volt a mostaninak. Ugyanakkor jobban belegondolva, sajnáltam volna, ha az elmúlt öt év kimarad az életemből, pontosabban, ha nem úgy telik, ahogyan telt.

Vannak persze bizonyos objektív biológiai tényezők, amik kétségkívül meghatározzák a gyermekvállalás lehetséges idejét, de sem harangzúgás, sem jelenés, sem álom vagy egy tűzijáték nem súgja meg, hogy ki mikor érett meg arra, hogy anya legyen. Egyszerre izgalmas és szorongató érzés, hogy nincs bizonyosság, amely ténylegesen megerősíthet abban a döntésedben, hogy gyereket vállalsz. Persze ahogy teherbe estél, tucatjával hagyományozzák rád nőtársaid a maguk téziseit, pedig az az igazság, hogy sokszor ez csak jobban összezavar, mintsem segít, hiszen olyan dolgokkal kapcsolatosan adnak tanácsokat, amit még csak elképzelni sem tudsz. Vagyis el tudja képzelni az ember, de fantáziaképeinek nyilván kevés köze van a valósághoz. A rémtörténeteket és az okoskodásokat lassan megtanulom kizárni, és arra koncentrálok, amikor valaki tényleg, őszinte együttérzéssel így vagy úgy tudtomra adja: Piszok nehéz lesz, de majd rájössz, hogy neked, hogyan működik ez az egész.

Egy szó mint száz, még mindig rengetegszer kételkedem magamban. Biztos, hogy jó döntés volt? Nem késtem el ezzel a kérdéssel? Hiába, így van ez, ha új dologba fog az ember, nagyon kéne a megerősítés. Mégis, legbelül érzem, hogy semmilyen dicséret, vagy jó szó nem tudja igazán eloszlatni bennem a szorongást, amit a találós kérdés okoz: Honnan tudjam???Szoktatom magam ahhoz a kézen fekvő, kicsit rideg, de igaz válaszhoz, hogy sehonnan. Sehonnan sem fogom tudni, és egyre gyanúsabb, hogy mások sem tudták, mielőtt belevágtak. Hiszen ha jól végig gondolom az összes történet, amit hallottam múlt időben játszódik, tehát már megélt tapasztalat kerül terítékre - nem pedig éretlen és zsenge feltevések. Hiba lenne azt várni magamtól, hogy ennél is készebb legyek a feladatra, mert ez úgy látszik, hogy nem lehetséges. Bármilyen megrendítő, ez most tényleg a jelen időről szól, így aztán nagy mázli, hogy még négy hónapig erősíthetem a kapcsolatomat a „MOST"-tal.

Nem állítom, hogy folyamatosan képes vagyok ilyen tisztán és egyszerűen megélni a várandósságot, de amikor mégis sikerül, az igazán megnyugtató és felemelő érzés. Úgy kapcsol össze ezernyi más nővel, hogy minden felesleget (ítéleteket, okoskodást) kizár.Ahogy az is jó, hogy nem baj, hogy egy csomó mindenre nem tudom a választ. Majd annak idején megtudom. Elvégre nők milliói túlélték a szülést és valahogy életben tartották a gyermeküket.

Majd csak nekem is sikerülni fog. Hát ezt a balansz-játékot gyakorolom mostanában. De nincs nagy gáz, az enyém a jelen -, a lányomé a jövő idő! Mindennek megvan a magáé...

Nyitókép: Dreamstime

    Ezt olvastad már?