Helló Ételallergia! Viszlát normális élet!

Nem szép gondolatok, és nem éppen a felebaráti szeretetről árulkodik, hogy eme bibliai fordulattal éljek. Szóval, ételérzékenység, ételintolerancia. Szándékosan nem az ételallergia szót használom.

Sokáig ízlelgettem ezt a szót. Elég morbidul hangzik. És valljuk be őszintén, elég életellenesnek is. Nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Nem is akartam vele semmit sem kezdeni. De, mint tudjuk ember tervez... (mindenki helyettesítse be neki a leginkább tetszőt). Legyen sors. Nevezzük most sorsnak, ami kicsit másképp osztotta a lapokat, mint ahogy szeretettem volna.

Szembe kellett néznem azzal, amivel a legvadabb álmaimban sem szerettem volna. Jó sokáig halogattam is ezt a nézést. Kerülgettem. Biztos csak ettől van, biztos csak attól.

De a helyzet nem változott. Csak rosszabbodott. Fájt, puffadt, dagadt, nyomott, feszített, szúrt, elgyengített, ingerültté tett, és hosszú időre elrabolta az életemet.

Nem tudtam, hogy mit tehetnék, kihez fordulhatnék, merre futhatnék. Furcsa patthelyzet volt, hogy bár látszólag rengeteget foglalkozunk vele, szakszerű segítség vajmi kevés akad.

Szó szerint partra vetett halnak éreztem magam. Falakba ütköztem minden oldalról. A legtöbben pont olyan trendi hisztisnek néztek, mint amilyennek én gondoltam régebben másokat. A sors fintora.

Próbáltam én nem elfogadni, ellökni, elbagatellizálni, nem tudomást venni, sírni, toporzékolni, csak azért is megmutatni, hogy velem ez nem történhet meg! Aztán számtalan átfetrengett, átvirrasztott éjjel és nappal után, egyszer csak eljön az a pont, amikor rájössz, hogy engedni kell. Nem volt mit tenni, szembe kellett néznem a lehetetlennel. Nyitnom egy olyan élet felé, amit a legkevésbé sem akartam.

Kell hozzá önismeret és önelfogadás, ezt nem lehet megúszni. Lehet tagadni, szőnyeg alá söpörni, úgy tenni, mintha nem létezne, de teljesen felesleges. Időhúzásnak mondjuk jó. Valójában csak ártani lehet vele, elsősorban magadnak, másodsorban a környezetednek.

Kellemetlen és fájdalmas, de a szövődmények még kellemetlenebbek és veszélyesebbek. És ha túl vagyunk az első pár száz pofára esésen, nem megértésen, önmarcangoláson, akkor megláthatjuk, hogy nem is olyan kegyetlen ez, mint hittük. Persze nagyon más, ez vitathatatlan!

Nyitókép: iStockphoto