Kapcsolatmentő praktikák, amelyeknél szinte garantált a bukás

Szeretném már az elején tisztázni, hogy egyáltalán nem vagyok híve a fogyasztói társadalom mintájára egyre inkább elburjánzó „fogyasztói kapcsolatoknak", miszerint a legelső problémánál forduljunk sarkon és keressünk mást, mintha csak az elromlott kenyérpirítónk helyett vennénk egy újat. Nem!

A kapcsolatokért - a jó kapcsolatokért! - szerintem érdemes küzdeni, érdemes megjavítani őket, mert igazi társ nem lapul ám minden bozótban, meg kell becsülni, ha végre rátalálunk – még akkor is, ha akadnak köztünk nézeteltérések. Mert ellentmondás minden hosszú távú kapcsolatban akad! Nem lehet öt, tíz, húsz vagy ennél is több évet leélni úgy, hogy mindenben egyetértsünk – a konfliktus az élet velejárója. Ám, egyáltalán nem mindegy, milyen konfliktusról beszélünk és milyen kapcsolatról.

Ahogyan vallom azt, hogy a jó kapcsolatért érdemes küzdeni, úgy azt is vallom, hogy a menthetetlen kapcsolatokat – melyeknél már megtettünk minden tőlünk telhetőt –, el kell engedni. Hiszen igenis van olyan, hogy valaki nem nekünk lett teremtve. Adjuk hát meg az esélyt magunknak - és neki is -, hogy megtaláljuk azt, aki majd jobban passzol hozzánk. Itt a foggal-körömmel való ragaszkodás nem áldás, hanem átok, a különféle kapcsolatmentő praktikák pedig többet ártanak, mint használnak. Lássuk is a kedvenceimet.

Legyünk külön egy kicsit

A legártalmatlanabb, de legtöbbször elkövetett hiba, amikor a párok érzik, hogy valami nincs rendben, kikacsingatnak a kapcsolatból, ám szakítani nincs bátorságuk, mert félnek, hogy mégsem találnak jobbat a jelenlegi kedvesüknél. Ilyenkor jön a mentő ötlet: Legyünk külön egy kicsit! Akkor majd meglátjuk, hogy valóban fontosak vagyunk-e egymásnak.

Elméletben ez jól hangzik, ám a gyakorlat általában nagyon félre szokott csúszni. Ugyanis az esetek döntő többségében az ilyen párok - vagy legalábbis az egyikük -, alig várják, hogy elkezdődjön a szünet és máris belevethessék magukat az egyéjszakás kalandokba. Utána meg csodálkoznak, ha nem tudják egymásnak megbocsájtani a „megcsalást".

Ne feledjük, ha valaki menni akar, ne tartóztassuk, adjuk rá a kabátot – az ajtót pedig végleg csukjuk be mögötte!

Meghalok, ha nem lehetek veled

Szintén gyakori praktika a kapcsolatok fenntartásánál az érzelmi zsarolás. Ha nem lehetek veled, nem is kell az élet. A halállal való fenyegetőzésnél nincs is rosszabb és aljasabb, hiszen a másik fél szinte teljesen tehetetlen ilyenkor.

Nem is értem, miért várja ebben az esetben – egy kényszerkapcsolatban – bárki, hogy beteljesedjen a happy end. Ne feledjük, ha valaki képes életekkel játszani – akár a sajátjával is – és ezzel sakkban tartani bárkit, az nem szeret minket, de valószínűleg magát sem, és szakértői segítségre van szüksége. Inkább ezt adjuk meg neki, mintsem örökre odaláncoljuk magunkat hozzá.

Házasodjunk össze

Ez számomra a butaság netovábbja. Kihűlt a kapcsolatunk? Egymáshoz sem szólunk álló nap? Nincs szex? Sebaj, házasodjunk össze, az majd mindent megold! Komolyan???? A házasság nem pirula, amitől minden bajunk elmúlik! Ha már pár év együttlét után sem működik a dolog, akkor miért hiszik az emberek, hogy egy lakodalom miatt majd minden megváltozik?

Ne feledjük, a házasság nem játék, nem csak egy papír, hanem kiteljesedés, egy fejlődési szint, annak a jele és ígérete, hogy van egy ember, akivel olyan jó, hogy szívesen leélnénk vele az egész életünket.

Vállaljunk gyereket

A végére pedig a legnagyobb önámítást hagytam. És itt nem a gyerekvállalás ellen kampányolok, hanem az olyan gyerekvállalás ellen, ami maga a megtestesült felelőtlenség. Egy kisbabának fizikai és érzelmi stabilitásra van szüksége, és ezt nem fogja tudni megadni neki két olyan ember, akik fütyülnek a másikra, akik már nem szeretik egymást. Sokkal valószínűbb, hogy

akik lehet, hogy maguk sem tudják, mi bajuk. Az állandó feszültséget pedig a gyerekek fogják megszenvedni. Ne feledjük, a gyermekvállalás nem taktikai játék, a születendő élet pedig nem eszköz!

Nyitókép: Shutterstock