Köszönöm, hogy elhagytál, anya!

A mai napig emlékszem édesapám mondatára, amikor a déli harangszónál nagymamáék asztalánál kijelentette, hogy válni akar. Akkor persze ezt nem értettem, azt sem tudtam, mi fog ebből származni, mi jön ezután. Válás? Egyáltalán mit jelent ez? 8 évesen nem fogod fel még annyira. Miután hazamentünk - a kocsiban senki nem szólt a másikhoz, csupán a csend ereje hallatszott, édesapám összepakolt a két nagy bőröndbe, majd bejött a szobámba, és így szólt:

Én ott ültem előtte a hamvasszürke szőnyegemen, és csak mosolyogtam. Nem tudom, miért, de ez volt az egyetlen reakcióm. Ő kiment az ajtón, és onnantól csak kevés emlékem van. Nem tudom, apu hogyan ment el és mikor, de annyi bizonyos, hogy nem volt könnyű. A válás persze sokáig elhúzódott, több, mint egy év volt, mire kimondták, hogy ők már bizony nem férj és feleség. Arra azért vigyáztak, hogy én ebből semmit ne érzékeljek. 

Mi történt a válás után?

Amikor azt hiszed, hogy mindkét szülőd igyekszik majd pótolni a másik felet a válás után, mert te még csak 8 éves vagy, akkor arcon csap a valóság, ugyanis egyáltalán nem ez történt. Annyira elkapta őket a szabadság heve, hogy mindketten szerelmesek lettek. Édesapám becsajozott, anyukám pedig bepasizott. Gondoljunk csak bele. Egy 9-10 éves gyermek, akinek arról kellene szólnia a gyermekkorának, hogy milyen rózsaszín plüssöket vegyen még a szobájába, azt kapja, hogy mehet a nagyihoz inkább kétnaponta, mondván a szülők szerelmeskedni akarnak. Ez csak egy dolog, hiszen mindenkinek szüksége van magánéletre. Az azonban rendben van, hogy egy idő után a lakhatást is rájuk bízták? Konkrétan odaköltöztem a nagyiékhoz, mert édesanyám párjával nem jöttem ki jól, ennek ellenére ő mégsem engem választott. Apukámat is megkérdeztem, nem mehetnék-e oda. A válasz persze az volt:

Miért nem kellek?

Ahelyett,  hogy kislányként a kis szobámat csinosítgattam volna, csak a nagybátyám régi leszakadt, autós posztereit láthattam a falon az ősrégi emeleti szárnyban. Anyáék néha meglátogattak, de nem volt sűrű a kommunikáció. Vajon hol siklott el a történet? Néha legszívesebben odaordítottam volna, hogy "hahó, van egy gyereketek!" Tüske maradt? Is-is. Másfél év után elkezdtem élni a normális gyermekek életét, ugyanis odaköltöztem édesanyámékhoz, és minden ment tovább a maga útján.

Most, hogy írom ezeket a sorokat, egyre inkább rájövök, hogy utólag minden egyes velünk történt eseményért hálásnak kell lennünk. Még akkor is, ha közben megszakad a szívünk - bár nekem 8-10 évesen ez annyira nem volt meg - De mégis hogy lehet egy ilyen történetet pozitívan felfogni? - kérdezheted.

A negatív élettapasztalat segít felnőni

Az egész gyermekkorom megtanított arra, hogy egyedül is megállok a lábamon! Arra, hogy mindig van valaki, aki fogja a kezed, egy mentő öv, amelyet rád aggatnak, ha bajban vagy - még ha akkor veszélyben is érzed magad-, mert semmi másra nincsen szükséged, csak a szeretetre. És ezt is legfőképpen magadtól.

28 éves fejjel mit gondolok?

Ahogy telik az idő, és kirepülsz a szülői házból, először lehet, hogy élvezed az egyedül töltött órákat, ám ahogy cseperedsz, és eléred a 25 pluszt, rájössz, hogy meg kell tanulnod megbocsátani. Nem mások, hanem magad miatt. A benned élő harag és düh csak téged bánt, senki mást. Téged fog megbetegíteni, és nem anyukádat. Ma már csak azt gondolom, hogy mindenki cipel magával valamit a hátán, amivel dolga van. Az én gyermekkori törésem ez volt. Egészen idáig. Azt hiszem, most végleg elengedtem, és ezért hálás vagyok. A családomnak, az életnek és saját magamnak!

Szeretlek anya és apa!

Nyitókép: Shutterstock