Születésnap - ahogyan egy nárcisztikus ünnepel...

Szerencsére nem engem, de azt nem lehet szemrebbenés nélkül elviselni, ha melletted püfölik az asztalt és kiabálnak. Velem nem szokott egyébként csúnyán beszélni, mert mindig mindent megcsinálok, ráadásul időre. Azért a gyomorideg rámtelepszik időnként és csak nehezen múlik el, de elviselhető.

Már majdnem otthon vagyok, amikor eszembe jut, hogy a pezsgőt nem tettem be a hűtőbe reggel. Pedig annyiszor eszemben volt, csak közben a gyereket is át kellett öltöztetni, mert leitta magát, és még a kedvenc vízilovát is meg kellett keresni, mert az óvodáig azt is el akarta cipelni. Persze be nem viheti, de legalább az óvodáig szétnézhet a nagyvilágban. Igaz, azóta az autóban kuksol. Szerencsés az a víziló.

Szóval nem lesz hideg pezsgő. Nem baj, a torta itt van nálam, az ajándék a szekrényben eldugva, még a gyereket is sikerült rávenni, hogy rajzoljon valamit.

Jó, én rajzoltam, ő kiszínezte. Feketére. Az is valami... A lényeg, hogy nagyrészt sikerült mindent elintézni.

Mondjuk ez még a jobbik eset, mert a másik verzióban elégedetlenkedik és kritizál. Néha semmi sem jó. Pedig annyira igyekszem, de akkor is kimarad néhány dolog arról a láthatatlan és végtelen listáról, amit a fejében vezet. Akkor pedig elszabadul a pokol, és jön a kioktatás, miként kellene a dolgoknak menniük és ha kicsit is figyelnék rá, akkor érteném. Aztán meg jön a duzzogás és a hallgatás. Engesztelhetem a végtelenségig, néha napokig tart, mire megenyhül.

Nehéz gyerekkora volt, sokat bántották. Lekezelők voltak vele és sokszor megalázták. Mindig küzdenie kellett a szeretetért. Régebben beszélt arról, mit érez a gyerekkorával kapcsolatban. Sokszor újra megéli, hogy védtelen és kicsi, nem vigyáz rá senki, nem tudja megvédeni magát. Talán ezért olyan, mint egy kis sündisznó. Aranyos is lehetne, de ha veszélyt szimatol, azonnal szúrós gombóccá gömbölyödik. Mostanában sok lehet a veszélyes helyzet.

Befizettem egy utazásra is, olyan régen mondja. Mondjuk azt nem sikerült megtudnom hová menne legszívesebben, így megyünk a Balatonra. Talán az megfelelő lesz...

Már a kulcsot keresem. Nyitom az ajtót. Pici lábak szaladnak felém, pici kezek kulcsolják a nyakam. Imádom az illatát.

Ő is odalép. Köszön, puszit elfelejt adni. Abban a pillanatban érzem és tudom, hogy nem ma fogjuk megváltani a világot. Feszültség terjeng, a gyomrom összeugrik megint, hirtelen szorítani kezd a torkom. Veszek egy nagy levegőt, mégis megpróbálom:

- Szia! Milyen napod volt? Jöhet az ünneplés?

- Azt hittem elfelejtetted. Reggel óta arra várok, hogy felköszönts. Már a fél világnak eszébe jutott... Persze az én párom, ÉLETEM SZERELME délutánra jut oda. Elég lehangoló, hogy neked minden fontosabb. Aztán meg majd jössz azzal, hogy te mennyi mindent megteszel értem... Csak éppen a szülinapomon sem bírsz időben hazajönni. Szerintem bele se kezdjünk... - mondta, én pedig csak ott álltam, megsemmisülve, azzal a gondolattal a fejemben, hogy ma sem vagyok számára elég jó.

Gebei Tímea

Nyitókép: Shutterstock