Tudod, régen lelke volt a dolgoknak, meg története...

De valahogy hozzánk minden később ért el, az a ház kicsit megragadt a múltban, és nem nagyon akaródzott neki felzárkóznia. Mégis velem és a fiatalságommal beköltözött egy kis darab a modern világból. Ha mindig pár lépéssel le is maradva, de lett hifi, internet, DVD lejátszó, mobiltelefon.

A fejlődést nem lehet megállítani, nem lehet kikerülni vagy elbújni előle. És miért is akarnánk? Hiszen annyi remek dolgot hoz magával, annyival könnyebb és érdekesebb lesz tőle az életünk.

Azóta elköltöztem, saját lakásom van Budapesten - ahol minden és mindenki rohan. Sokszor én is. Észre sem veszem és eltelt pár nap, pár hét és a kislányom már beszél, sőt, abba sem akarja hagyni.

Átléptem a harmincon, és azt vettem észre, hogy egy részem - nem is olyan kis részem - ott maradt a vidéki házban. Vagy a ház egy darabja maradt bennem... Pedig az utóbbi években nagyon siettem messzire jutni onnan, és most mégis lelassítottam a lépteimet. Elkezdtem egyre inkább vágyódni a maradandóra, a nem elkapkodottra. Egyre jobban szeretem a régi helyek, tárgyak hangulatát. Amiket kicsit leharcolt már az idő.

Akkor minden pillanat olyan intenzív volt, valódi és értékes. Ott az összes bevert szög, lefestett deszka, levert szőlőkaró a nagyapám keze nyomát viselte. Nem volt minden szép, nem volt minden jó, de olyan igazán emberi volt. Igazán otthon. Az az egész ház a mi házunk volt, nem csak egy darabja a másodikon, közös lépcsőházzal. Miénk volt a föld is, amire építették, az összes fával, gazzal és gödörrel.

Egy mai, új építésű, modern házba belépve mindig elbizonytalanodom. Talán sorszámot kellene húznom, vagy izgulnom kellene, mert nemsokára kezdődik egy meeting? A sok szögletes forma között és letisztult minimalista dizájnban én nem látom az otthont, inkább csak egy irodát. Nincs meg benne a kuckó hangulat, nem hívogat a kanapé, hogy egy pokróc alá begubózva filmet nézzek a családdal. Nem látom, ahogy a gyerekek bunkert építenek összeborogatott fotelokból és takarókból.

Pedig nekem erre szükségem van. Ha valami túl új, túl tiszta, akkor hiányzik belőle a melegség. Még nincs szeretettel belakva. Hiányzik még belőle a kicsit kopott, szelíd boldogság, ami átitatta. Az élet nyomot hagy, olykor foltot és karcolást.

Egyébként nem gondolom, hogy ez csak ilyen nosztalgikus "bezzeg az én időmben minden jobb volt" elmélkedés lenne. Hiszen még ez is az én időm, és ez is lehet jó. Egyszerűen csak azt hiszem, megértettem valamit. Vagy inkább megéreztem. Hogy nagyanyám tárgyai nem a karcok, horpadások, sérülések ellenére voltak értékesek, hanem pont azok miatt. Mert történetük van, emlékeik, amiket közösen éltek át, és mert akkor még jobban meg kellett dolgozni azért, hogy legyen valamid.

Ha egy túrázás során megpihensz egy kis hegyi kunyhóban, akkor sem az jut eszedbe, hogy milyen ósdi, lepusztult helyre érkeztél, hanem hogy most egy történet részese lettél. Beléptél egy világba, ami nem rohan, de nem is késik, csak pont jókor, jó helyen van. Jó befészkelni magamat ebbe a gondolatba. Hogy van időm jelen lenni, van időm befogadni a környezetemet, kapcsolatot teremteni, ragaszkodni. Azt hiszem, ez arról szól, hogy hogyan szeretnék élni.

Nyitókép: Shutterstock