Képtelen vagyok kimondani, hogy szeretlek...

Nem emlékszem, hány éves lehettem, amikor először megláttam, hogy apukám megüti az édesanyámat. Először nem is fogtam fel, mi történik. Kicsi voltam, mégis felismertem anyukám szemében a mérhetetlen fájdalmat. A félelmet. Szó nélkül tűrte. Erre is emlékszem.

Az első pofont sok ütés követte. Ha meleg volt, azért, ha hideg, azért. Ha sós volt az étel, azért, ha sótlan, azért. Ha apa is otthon volt, anyukámat csakis behúzott nyakkal, lehajtott fejjel láttam.
Szerencsére voltak kettesben töltött szép pillanataink is. Amikor nyolcéves voltam, megkérdeztem anyát, hogyan lehetséges ez. Hogy miért bántja őt apa, és ő miért nem tesz semmit. Azt válaszolta, a felnőttek élete bonyolult, ezt én még nem érthetem meg.

Apukám alapvetően jó ember, mondta, de az élet nehéz, és főleg apukámnak nehéz. Mert neki a többi embernél is nagyobb erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy nekünk mindig legyen mit enni, hogy nekem szép ruháim és babáim legyenek. Azt is mondta, hogy apukám engem soha nem bántana, és hogy higgyem el, ő könnyebben elviseli, mint ahogyan ez esetleg látszik.

Az életünk nem változott semmit. Megtanultam színlelni, csendben lenni. Megtanultam hazudni a gesztusaimmal is. Hamis puszit adni, műmosollyal úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Megtanultam csendesen létezni - még köhögni is. Csak nehogy valami idegesítőt csináljak, és anyukámnak kelljen bűnhődnie miatta. Már szinte vártam, hogy mikor leszek akkora, hogy én is sorra kerüljek. Hogy felválthassam az anyukám, és ő végre megpihenhessen kicsit.

Sorra kerültem. Nem, nem ütött meg. De tizenegy éves korom körül kiszúrt magának. Mintha akkor vette volna észre, hogy én is a világon vagyok. Amikor elborította az agyát a köd és tört-zúzott, én már szaladtam is ki a szobából (anyukám kérte, hogy mindig így tegyek), ő pedig soha nem reagált erre. Akkor este viszont utánam üvöltött: "Állj meg, hova mégy?" Anyukám már rohant is felém, hogy megvédjen, de ő nem emelte rám a kezét. "Félsz tőlem?" - kérdezte.

Anyukám elfehéredett és könyörgésre kulcsolta a kezét, hogy hagyjam abba. Apám pedig gyilkos nevetéssel azt mondta: "Nocsak, nem fogja engedni. Ez a legjobb vicc, amit hallottam." Majd megfogta a kezem, olyan lágyan, ahogyan egy apa megfoghatja a kislánya kezét, és szelíden csak ennyit vetett oda: "Jó, akkor mentsd meg anyádat! Megígérem, ha úgy látod, hogy veszélyben van, csak annyit kell mondanod: apa, nagyon szeretlek."

Így nőttem fel. Egy őrült férfi lányaként, akinek a kezébe adták az anyja életét. A következő hét évben szinte soha nem mertem kettesben hagyni őket. Volt éjszaka, hogy ott kuporogtam az ajtajuk előtt, hogy közbeléphessek, ha hallok valamit. Nagyon szeretlek apa, nagyon szeretlek apa, nagyon szeretlek apa. Suttogtam, mondtam, kiabáltam. Tizenkilenc éves voltam, amikor anyukám meghalt rákban. Akkor tudtam elmenekülni otthonról, még nevet is változtattam.

Szégyellem, hogy így éltünk. Hogy az anyukám nem volt elég erős ahhoz, hogy kimeneküljünk abból az elátkozott lakásból, életből. Szégyellem még előtted is, szerelmem. Szégyellem, hogy számomra a világ legborzasztóbb, legfájdalmasabb szava az, hogy szeretlek. Szégyellem, hogy soha nem fogom tudni ezt mondani neked.

Hajnal gondolatait Bali Edina Zsanna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock