Nem akarok összeköltözni, nekem így tökéletes a kapcsolatunk

Amikor még csak pár randin vagyunk túl, ott az a kínzó bizonytalanság: „tényleg tetszem neki?", „lesz ebből valami?", „mi már egy pár vagyunk?". Ezt a részét nem annyikra szeretem. Amikor eljutunk oda, hogy összeköltözünk, az elején még izgalmas a közös fészek kialakítása, hogy egymás mellett ébredünk és együtt fekszünk le minden nap, vacsival várjuk a másikat haza stb. Ám egy idő után már felüti a fejét néhány apró kis feszkó, ami aztán már nem is lesz annyira apró. Például, hogy miért nem mosogattál el magad után, miért oda tetted a kabátod, hajtsd már le a WC ülőkét, és még sorolhatnám.

Persze tudom, ezek természetes dolgok, mert elindul egy összecsiszolódási folyamat, amihez hozzátartoznak a kisebb nagyobb viták, és kompromisszumok is kellenek. De mégis azt érzem, hogy ezekkel a kis apró-cseprő veszekedésekkel, és a szokások nehéz összehangolásával valahol elvész a kapcsolat varázsa, és ezzel elkezdődnek a szürke hétköznapok.

Már természetes lesz, hogy látjuk egymást minden nap, ami szuper, de kicsit hiányzik az az izgalom, amikor otthon készülődtem egy randira vele, vagy amikor vártam, hogy együtt töltsük az egész hétvégét. Nekem igenis ez az állapot a kedvencem!

Egy ötven felé közeledő kolleganőm mesélte, hogy neki már a válása után esze ágában sincs együtt élni senkivel. Azt feleltem neki, hogy miért ne, hiszen még bőven újrakezdheti, és találhat párt. Erre ő felvilágosított, hogy neki már van új párja egy ideje, csak éppen nem költöztek össze, és nem is fognak, nekik ez így jó, számára most ez tökéletes állapot. Ekkor azt éreztem, hogy megértem őt. Noha én még nem váltam el, és mondhatni fiatal vagyok, de valamiért teljesen át tudom érezni azt, amit ő érez, és rájöttem, hogy erre vágyom.

Számomra sokkal jobb, ha külön élünk, mindenki megtarthatja a maga kis szokásait, megvan a saját birodalma, nem kell olyan mértékben a másikhoz alkalmazkodni, így nincs annyi vita sem az apróságokon. Nyilván több éjszakát egymásnál töltünk, de nem vagyunk sülve-főve együtt.

Rájöttem, hogy nekem kell ez a szabadás. És azt is megtudtam, hogy erre az életformára vagy párkapcsolati formára van is egy kifejezés, ugyanis mások is látnak benne fantáziát, ők a minglik. Mondhatni átmenetet képeznek a szingli és a hagyományos párkapcsolatban élők között. Ez egyáltalán nem jelent nyitott kapcsolatot, csupán azt, hogy a két fél nem költözik össze, és megőrzik a függetlenségüket az anyagiakat és a lakhatást illetően.

Amikor előálltam ezzel a barátaimnak, sokan letámadtak, hogy ez nem is igazi párkapcsolat, miért kell annyira szabadnak maradni, nem tudsz kompromisszumokat kötni. Sokáig rosszul is éreztem magam emaitt. Aztán rájöttem, miért foglalkoznék másokkal, ha egyszerűen nekem így lenne a legjobb, és ha találok egy olyan partnert, aki szintén így gondolja, akkor mi ezzel a gond?

Persze, ha gyereket szeretnék, újra kell gondolni, de mivel egyelőre nem tervezek, és nekem a mingli életforma nagyon is szimpatikus, nem fogok ezen görcsölni.

Ki is próbáltam, és nagyon bevált!

Megmaradt a kapcsolat varázsa, nem veszekedünk annyit, még mindig elönt az izgalom, ha meglátom, érzem azt, hogy hiányzik. Van elég időm arra, amit szeretnék, de a párommal is sokat vagyunk együtt, és tartalmas programokat szervezünk, megélünk minden pillanatot. Nem akarom őt állandó ellenőrzés és kontroll alatt tartani, és ő sem engem. Megbízunk a másikban, akkor is, ha éppen nem látjuk, hogy mit csinál. Felhőtlenül tudom élvezni így a párkapcsolatomat, noha nem minden tökéletes, de sokkal kevesebb a probléma, mint az előző pasijaimmal, akikkel összeköltöztem.

Az, hogy a jövő mit hoz, nem tudom, lehetséges, hogy egyszer majd mi is egy fedél alatt fogunk élni.Ám egyelőre élvezzük ezt a fajta szerelmet, akármit is gondolnak mások.

Kovács Anita történetét Pokorni Panna jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock