Amikor a nő tartja el a férfit - Mikor kell azt mondani, hogy ebből elég?

Amikor megismerkedtünk, hosszú hónapok után adtam csak be a derekam. Odaadó volt, kedves, figyelmes, de határozott, és magabiztos. A szememben ő volt a férfi, aki tudja, hogy merre tart az életben, maximálisan kézben tartja az anyagi életét, és biztos képet alkot arról is, hogy mit szeretne a következő évtizedekben. A közös jövőnket már az első hónapban megterveztem, úgy éreztem, hogy igen, ő végre egy olyan pasi, akire mindig is vágytam. Biztos voltam benne, hogy két év múlva én már a feleségeként fogok bemutatkozni, és lelkesen válogatjuk majd a babaszoba berendezését.

Nem ez történt.

Az első néhány habcsókon ugrálós hónap után elveszítette az addig biztos, jelentőségteljes állását. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez az állapot tovább tart majd néhány hónapnál. Erős, határozott, okos, jó képességekkel megáldott pasi, gondoltam kapkodnak majd érte a munkaadók. Nem kapkodtak, bár ő sem kapkodott utánuk. Bejelentette, hogy fél évig pihenni akar. Megértettem, hogy hosszú éveken át szabadnapja is alig volt, ezért örül, hogy most végre nem kell minden nap ébresztőre kelnie.

Eltelt a fél év pihenő, de túl sok munkakedvet nem láttam rajta. Beadta néhány jobb helyre az önéletrajzát, de visszajelzést sem kapott. A hónapok villámgyorsan teltek, de a helyzet sajnos nem változott meg. Sőt talán sokkal rosszabb is lett, mert azért becsúszott egy-egy alkalmi megbízás, ami elegendő volt ahhoz, hogy fedezni tudja a magánjellegú költségeit. Én pedig akkor már egy éve egyedül fizettem az albérletet, a rezsit, és minden más (engem és minket érintő) költséget is. Egyszóval eltartottam.

Én munkahelyet váltottam, és nagy fejlődésen ment keresztül a saját vállalkozásom is. Több munka, több pénz, jobb élet. Ez lettem én: akire minden helyzetben lehet számítani, és aki annyira elvakultan szerelmes, hogy azt se bánja, ha a gatyája is rámegy a szerelemre - csak mellette legyen az a férfi, akibe a kezdetekkor beleszeretett. Pedig be kell látnom, hogy már nem az az ember ébred fel mellettem, aki a kapcsolatunk elején.

Már több, mint két éve élünk így. Ő kiélvezi a helyzet kényelmességét, mert minden nap van meleg étel az asztalon, tiszták a ruhák, a stílusosan berendezett lakásban meleg van, tisztaság és jó illat. Még mindig csak a néhány havonta befutó projektekből van bevétele. Számára teljesen megszűnt az állandóság, a havi fix fogalma, és ami a legrosszabb, hogy neki talán már ez a normális. Nem keres munkát, pedig arról beszél, hogy dolgozni akar. Én meg szó szerint éjjel nappal dolgozok. Hajnalban kelek és éjjel fekszem. Persze emiatt vitatkozunk is eleget, mert nekem egyre jobban fáj, hogy a minket választom a magam helyett. Elfáradtam, de nem csak a munkám, hanem a kapcsolat kötelezettségeinek terhe alatt is, hiszen csak az én vállamat nyomják.

A szerepek felcserélődtek, én lettem a férfi, akinek a biztonságteremtés, és a család fenntartása a feladata. Közben beszőttek az érzelmek pókhálói is, és nem tudom, hogy kapálózzak-e még a kiszabadulásért, a változás reményéért, vagy csak hagyjam, hogy minden örökre így maradjon?

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock