Komolyan gáz vagyok, ha felveszem a férjem nevét?!

Nem éreztem veszélyt, így azt válaszoltam: "Felveszem a nevét a sajátom mellé." Csakhogy ezzel kiengedtem a szellemet a palackból. A barátnőm, Nóra lelkesen ecsetelni kezdte: "Ma már olyan világot élünk, ahol nem muszáj felvenni a férfi nevét. Különben is, miért nem ő veszi fel a tiédet? Miért mindig a nőnek kell alkalmazkodnia a pasihoz?"

Azzal érvelt: miért kellene közhírré tennem a világ számára, hogy elkeltem? Szerinte ma már hülyén hangzik a "né", olyan öregasszonyos. Végezetül, ha el kellene válni - tetszik, vagy sem, erre is gondolni kell! -, akkor ismét kevesebb lesz a papírmunka. Remek, bennem fel sem merült a válás gondolata - valahogy a házasságomról nem ilyen gyakorlatiasan gondolkodom...

Meg sem hallotta az érveimet, pedig elmondtam: szerintem ez egy szép hagyomány. Ráadásul én egyáltalán nem érzem úgy, hogy a házasságkötésünk napján birtokbaadási szerződést írnék alá, miszerint testemet-lelkemet átruházom a férjemre. Még akkor sem, ha régen így volt.

Nóri szerint viszont: "Minden pasi egyforma. Idővel azt fogja hinni, hogy az övé vagy, hiszen még a nevét is felvetted, ami olyan, mint egy billog. Vissza fog élni a helyzettel."

Nevetségesnek találtam, hogy szinte már úgy beszélünk rólam, mint egy szarvasmarháról. Sehogy sem tudom ugyanis elképzelni, ahogy Tomi egy szép napon a mutatóujját rázva azt harsogja: "Te az én feleségem vagy, a teremburáját!" Ha pedig kiderülne, hogy mégis ilyen ember, ehhez semmi szüksége nem lenne arra, hogy felvegyem a nevét - elég lenne a gyűrűre mutogatnia meg a papírt lóbálni, hogy hivatalosan az "asszonya" lettem.

Nóra végül jobb híján azzal jött: túl hosszú lesz a nevem, és halálosan fárasztó lesz folyton leírkálni, főleg, ha több papírt kell egymás után aláírnom. "Sebaj - válaszoltam -, ez édes teher lesz nekem!" Rövidesen bekapcsolódott a beszélgetésbe közös barátnőnk, Rita is: "Vedd fel a nevét!" Szerinte ugyanis ez a természetes, és igenis jó dolog a világ tudtára adni, hogy "elkeltünk".

Én már nagyon untam a témát, Nóra és Rita viszont jól összevesztek. Végül finoman utaltak rá, hogy ha az egyik verzió mellett döntök, akkor Nóra, ha a másik mellett, akkor Rita fog rám megharagudni. Nem mintha sok közük lenne a dologhoz, elvégre egyikük sem a férjem...

Mikor aztán a családomban is lejátszódott ugyanez a sztori, azt hittem, agyvérzést kapok. A családtagok két táborra szakadtak, és hatalmas vita alakult ki arról, miért vegyük, illetve ne vegyük fel a férj nevét.

Én viszont azt gondolom, hogy erről nekem kell döntenem. Az én életem, az én férjem - én pedig felveszem a nevét, még akkor is, ha néhányan olyan tekintettel néznek rám érte, mintha halálsugár áradna a szemükből. Szeretem a családnevemet, viszont a páromat is szeretem annyira, hogy megtiszteljem azzal: büszkén vállalom, hogy hozzá tartozom. Mit nem lehet ezen érteni?!

Nyitókép: Shutterstock