"Ami a szívemen, az a számon" - nem, nem őszinte vagy, hanem bunkó!

Tudom: okos enged, vagyis csupán legyintenem kellene, tudomást sem venni róla, vagy ha az online térben zajlik a dolog, akkor továbbgörgetni, nem reagálni. Persze az esetek 90 százalékában így is teszek, hiszen minek felhúzni magam valaki „kedves" megjegyzésén. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy azzal teszünk jót, ha mindig csendben maradunk és elnézőek vagyunk azokkal szemben, akik nem tudnak viselkedni. Ha a modortalan emberek szabadon nyilváníthatják ki a kéretlen véleményüket, ami többnyire inkább csak puszta sértés, mások pedig mindig csendben tűrik, az nem vezet jóra.

„Ami a szívemen, az a számon" – mondják mosolyogva bizonyos emberek, és mindenki más is mosolyogva fogadja ezt a vallomást. Persze üdítő is lehetne egy ilyen ember társasága, de a tapasztalataim szerint ezt a kinyilatkoztatást általában zavart vihorászás követi. Nem igazán tudja senki, hogyan is kellene a vidáman mások fejéhez vágott, őszinteségként beállított sértésekre reagálni. Ha felkapod a vizet, akkor hisztis vagy, ha kikéred magadnak, akkor félreértetted az egészet, mivel ő csak a javadat akarja azzal, hogy közölte, a felső nem illik a szemed színéhez, vagy akármi. A zavaró ezekben a helyzetekben nem is a megjegyzés, hanem az, hogy a modortalanságot egyfajta erénynek állítják be, így nem is lehet megfelelő módon fogadni.

Pedig a bunkó megjegyzések akkor is bunkó megjegyzések maradnak, ha azt mosolyogva mondják, és nem gondolom, hogy ezt mindenáron tűrni kellene, és csakis akkor vagyunk nagyobb jellemek, ha ügyet sem vetünk ezekre, ugyanis ha sosincs következmény, akkor az ilyen viselkedésnek soha nem is lesz vége. Márpedig - habár a vélemény szabad -, nem mindenki kíváncsi a gondolatainkra, az építőnek nem nevezhető kritikáinkra pedig még kevésbé. Ezt is tudomásul kell vennünk, és egyes dolgokat bátran megtarthatunk magunknak, nem fog összedőlni a világ!

Azt persze tudom, hogy az ilyen megjegyzések valószínűleg inkább a másik fél frusztrációiról szólnak. Ez lehet mentség, de magyarázat nem. Felnőttként ugyanis már illene tudnunk kontrollálni a saját érzéseinket. Lehet, hogy mások kényelmetlensége árán egy pillanatra jobban érzi magát az illető, de ha működne ez a módszer, akkor egy idő után már nem lenne rá szükség.

Szóval én úgy döntöttem, hogy a szemtől szemben érkező „őszinte" megnyilvánulásokra nem vagyok hajlandó legyinteni, megvédem magam, és aztán – ha módom van rá – soha többet nem találkozom az illetővel. Felnőttként a kevés szabadidőmet ugyanis inkább olyan emberekkel töltöm, akik nem azzal foglalkoznak, hogy megy-e a szemem színéhez a felsőm, hanem akikkel szívből tudunk nevetni magunkon és egymáson.

Nyitókép: Shuttercstock