Addig szeress, addig ölelj, amíg lehet...

Mégis, érzed őt a levegőben, a bőröd borzongásában, a szél fuvallatában, ami hirtelen támad a semmiből és ugyanolyan gyorsan szűnik meg, ahogyan érkezett. Szinte hallod a hangját, tapintható a jelenléte, néha megmosolyogtat, néha sírásra vagy elmélkedésre késztet. Hová tűnik, aki földi testét levéve, anyagtalanná válva egyszer csak nincs itt?

Ahogyan telnek az éveink, az élet rendje szerint egyre több halottunk lesz, s ráébredünk az élet varázsának értékére, múlékonyságára. Milyen közhelyesen hangzik, de addig kell szeretnünk, jelen lennünk, amíg lehet. Azt hiszem, ezt nem lehet elégszer elmondani. Az eltávozottak valamilyen formában velünk maradnak: egy mozdulatban, egy felvillanó emlékben, egy sugallatban, egy érzésben. De mégis: hová tűnik, aki egyszer csak nem lesz?

Úgy tartják, - tapasztalom is -, hogy elhunyt szeretteinkkel lehet beszélgetni, érzékelni őket – vagy legalábbis egy részüket -, lehet rájuk emlékezni, felidézni megannyi szívet melengető dolgot és álmunkban is meglátogatnak. Mondják, ez vigaszt nyújt. Valahol így is van. Mégsem lehet őket megölelni, megérinteni, megsimogatni, ahogyan ők sem teszik már velünk. Nem hallhatjuk többé a hangjukat, nem tudunk összeülni, beszélgetni, nevetni, fizikailag együtt lenni, nem tudunk tanácsot kérni.

Mégis, halottaink velünk maradnak. A nagyszüleim telefonszámát egy évig nem voltam képes kitörölni a telefonomból, s akadt, hogy reflexszerűen felkaptam és tárcsáztam a számukat. Akkor villant belém, Istenem, már nincsenek. Már nem tudom megkérdezni, „Mama, hogyan készítetted a rizsfelfújtat, mit javasolsz a problémámra?", nem tudom megkérdezni, „Papszi, te ezt hogyan oldanád meg, meg tudod mutatni, hogy lehet megszerelni, megjavítani, ami elromlott"?

Sokszor viszont azon kapom magam, hogy benne vannak mind a mozdulataimban, a gondolataimban, a világról alkotott felfogásomban. Volt, hogy álltam a tűzhelynél elmélázva, ételt kavargatva, s egyszerre valami erős jelenlétet érzékeltem. Tudtam, a nagymamám az és döbbenten tapasztaltam: úgy állok, úgy fogom a fakanalat, úgy kavargatok, ahogyan egykoron ő tette.

Időnként, ha nagyon koncentrálok, pont ugyanúgy ráncolom a homlokomat, húzom össze a szemeimet és dugom ki a nyelvem sarkát, mint papszi, amikor nagyon gondolkodott valamin. És számos alkalommal, amikor szőlőt vásárolok a piacon és megfogom a fürtöket, beszívom a zamatos illatukat, mindig tata intelmei jutnak eszembe, hogyan kell megállapítani, kellően érett és édes az adott gyümölcs. És az, hogy soha nem fogok már olyan isteni szőlőt enni, mustot inni, amit ő termesztett, ő készített. Soha nem fogok már mama rizsfelfújtjából enni, amit mindig hokedlira állva kellett lecsempésznem az ablakpárkányról, közös játékunk szerint.

Hiányoznak. Hiába álmodom velük, hiába emlékszem rájuk, hiába érzékelem őket. Elmondhatatlanul hiányzik a fizikai létük.

Nyitókép: Shutterstock