Rémálomkarácsony - Nem biztos, hogy ekkor kell megismerkedned az új párod szüleivel

Az első még fősulis koromban történt, amikor nagy lelkesedéssel ültem le idegenek közé a karácsonyi vacsorára. Már korábban láttam a párom szendvicseit, amiből simán megállapítottam, hogy az édesanyja és a konyha nem a legjobb barátok, és jó anyagi körülményeik ellenére is ott spórolnak, ahol tudnak, de a karácsonyi vacsoramindent vitt és azóta sem tudom elfelejteni, pedig én sem vagyok mester a konyhában.

Azt még csak benyeltem, hogy a leves felismerhetetlen volt, a hús tocsogott az olajban, a bejgliben szinte nem volt töltelék, de az i-re a szaloncukor tette fel a pontot. Gondoltam, ha már éhes maradtam, megdézsmálom a fát, és hatalmas elánnal haraptam rá egy szaloncukorra. Szó szerint ott hagytam a fogamat, vagyis annak egy kis darabkáját, ugyanis, mint kiderült, több éve ugyanazokat a cukrokat akasztják fel a fenyőre. Ha ez még nem lett volna elég, megjegyzéseket is kaptam, hogy minek nyúlok olyanhoz, amivel nem kínáltak. Igazuk volt, soha többet. Nem árulok el nagy titkot, nem lettünk életreszóló barátok, ahogy a sráccal se tartott néhány évnél tovább a kapcsolat.

Szinte már elfelejtettem ezt a kis karácsonyi kalandot, amikor pár év múlva az aktuális barátom családjához indultunk. Őket sem ismertem korábban, és a srác sem készített fel kellőképpen arra, hogy náluk a szenteste általában balhéba torkollik. Persze, akkor is így történt, arra se figyeltek, hogy legalább egy idegen előtt moderálják magukat. A kaja ócsárolását az ajándékok fitymálása követte, amit a legbántóbb személyeskedéssel zártak. Velem persze próbáltak kedvesek lenni, de miután megettük a vacsorát, eldöntöttem, 25-én továbbállok, és milyen jól tettem. Akkor megfogadtam, hogy csak a saját otthonomban vagy a szüleimmel karácsonyozom.

Utoljára már érett felnőtt fejjel pár éve mégis tettem egy újabb kísérletet. Gondoltam, harmincévesen már nem érhet meglepetés, az akkori barátom családjához utaztunk. Ahogy leültünk, megkönnyebbülés fogott el, semmi veszekedés, felismerhető ételek, kedves érdeklődés fogadott. Mindaddig sínen is volt minden, amíg el nem érkezett a vacsoraidő. A barátom közölte (vagy inkább csak nyögte), hogy ő beteg, és inkább ágyban maradna, én meg jobb híján kezdjek valamit magammal. Így egész szenteste vadidegenek között lézengtem, de legalább az alkohol oldotta a feszültséget, így reggelre már szinte családtaggá váltam.

Petrányi Julianna

Nyitókép: Shutterstock