Miért szégyelljük az érzéseinket?

Szinte nem is lassítok. Egy pillantással felmérem, megsérült-e, míg gyors mozdulattal felugrik. Rezzenéstelen arccal megy tovább. "A bal bokája tuti, hogy fáj" - konstatálom magamban aggódva. Az egyik tenyeréről pedig lejött a bőr.

"Minden rendben?" - kérdem diszkréten, hangsúlytalanul. "Igen" - mormolja felém. Látom arcán a haragot. Ennyit sem kellett volna kérdeznem. Külső szemlélő számára ridegnek tűnhet a jelenet, szótlanul haladunk tovább.

Végre az uszi melletti kávézó takarásban lévő bejáratához érünk. "Nagyon fáj?" - fordulok a fiam felé heves részvéttel. Körülnéz, hogy tényleg nem látja-e senki, majd a rezzenéstelen kiskamasz arca végre felenged. Könnyezve igent int. Magamhoz ölelem. Félig vigaszért bújik hozzám, félig hálából. Tudom, azért hálás, mert nem kerítettem nagy feneket a történteknek. Nem kezdtem el a járókelők előtt nézegetni a tenyerét, és faggatni, hogy mennyire ütötte meg magát...

Tudom jól, mit érez. Még csak kilenc éves, mégis olyan, mint én. Nem akar szenvedni, sírni, gyengének tűnni mások előtt.Pedig sosem mondta neki senki, hogy így tegyen. Nem szidtuk, hogy sírni szégyen, nem fiús stb. Egyszerűen így lett "legyártva". Engem sem neveltek erre annak idején. Ennek ellenére valamiért hatalmas kudarcként élem meg, ha elsírom magam mások előtt. Épp ezért nem is jellemző rám.

Életemben először azonban valamiért rácsodálkoztam, hogy vajon miért így élem meg, ha elgyengülök. Talán az indiános könyvek miatt, amiket annyit olvastam gyerekként? Vagy édesanyám miatt, aki minden baj és gond ellenére mindig mosolyogott, és tartotta magát mások előtt? Nem sikerült rájönnöm. Azt viszont felismertem, mennyire irracionális dolog szégyent érezni azért, mert sírok. Hiszen ember vagyok. Mi itt a gond? Vannak érzéseim, örömöm, néha bánatom is. Nem leszek gyengébb attól, hogy kimutatom őket. Gyenge akkor lennék, ha a síráson kívül nem tennék mást. Ha nem állnék ki magamért.

Mostantól megpróbálom hát nem szégyellni a könnyeimet. Persze, nem állítom, hogy nem fogok azon igyekezni, hogy magamban tartsam a sírást... De ha kicsúszik, üsse kő! Mert sírni - igenis! - nem szégyen. Bizonyítéka annak, hogy emberből vagyunk. Szégyellni pedig az szégyellje magát, aki egy másik embert a viselkedésével könnyekre kényszerít.

Nyitókép: Shutterstock