Ha beteg a gyermeked, nem omolhatsz össze, menned kell előre és megtalálni, neki mi a legjobb!

Valahogy arra senki sem gondol, mi lesz akkor, ha valami nem úgy alakul, ahogy kellene. Mert például betegen születik a gyermek, vagy nem úgy fejlődik, ahogy a tankönyvi példa szerint kellene. Vagy csak valahogyan más, mint a többiek.

S aztán, ha kiderül, hogy a várva várt gyermek beteg, vagy másként működik, mint az átlag, akkor ezer dolog suhan át egy szülő lelkén. Először a fájdalom. A kétségbeesés és a miért éppen velem történik mindez kérdéskör. Elárasztja az embert ezernyi érzelem és gondolat. Düh, szomorúság, tehetetlenség. Még akár az is, hogy feladja. Mert ez is természetes ilyenkor. Az esetek többségében elmúlik, de ezen kívül minden más érzés megmarad.

És persze öröm is, mindenképpen, hiszen az ember örül a gyermekének, s látja benne mindazt a szépet és a jót, amit mások nem. Az első zsigeri, sikítva fájó hónapok után pedig elkezdődik egy életen át tartó, közös utazás.

Ami segít az az, hogy el kell fogadni a helyzetet. Be kell ismerni, hogy igen, ez van: az én gyerekem más. Másképpen működik, másképpen viselkedik. A környezet számára bosszantó lehet és szörnyülködést válthat ki. Vagy legalábbis sajnálkozást, és igen, azt is, hogy milyen jó, ez nem velük történt. Borzasztó érzés megküzdeni a szánakozó pillantásokkal, a megjegyzésekkel és a kioktatásokkal. Hogy biztosan te rontottad el, te vagy rossz szülő. Nem tudod megnevelni. Csak te lehetsz a hibás.

A másik nehéz pont, természetesnek kezelni ezt az állapotot. A sajnálkozás és a betegségtudat kialakítása csak ront a helyzeten, inkább megpróbáljuk kihozni a helyzetből a legjobbat, a legműködőképesebbet. És ami a legeslegfontosabb: bele kell képzelni magunkat a gyermek helyzetébe, abba, hogy neki milyen érzés lehet kilógni a sorból. Hogyan viszonyul magához? A többiekhez? A különböző helyzetekhez, a testéhez, a képességeihez?

És igen, ahhoz is, amit nem tud és valószínűleg soha nem is fog tudni. Nehéz úgy segíteni, hogy azt tegyük, ami a gyereknek jó, nem azt, amit sulykolnának belénk. Hogyan neveljük meg. Tanítsuk meg alkalmazkodni. Mert az mindenkinek megy. Igen, de neki nem. Egy pontig talán. Egy pontig meg lehet tanulni, de ez is óriási erőfeszítést okoz.

Nyilván minden eset más. Minden eset súlyossága is más. Attól függően változnak a lehetőségeink, mennyire súlyos a helyzet. Ha kevésbé, szerencsésnek érezhetjük magunkat, bár tény, ha „csak" más a gyerek, mint a többiek, akkor azzal kell szembesülni, hogy folyton meg akarják szerelni, javítani. Nagyon nehéz megértetni bárkivel, hogy nem kell. Nincs gond vele, csak másképpen működik. És borzasztó nehéz számára jól működni egy tőle életidegen világban.

Egy biztos: bármi is legyen a probléma, az őszinte kommunikáció mindig segít. Nyugodtan és őszintén lehet beszélni mindenről. Más szülőkkel, pedagógusokkal, gyerekekkel. Ha értjük, értik, mi történik, sokkal könnyebb nyitottnak maradni. Sokkal könnyebb együttműködni és közösen jó megoldást találni.

Egy a lényeg: meg kell találni azt, ami a gyerkőcnek a legjobb. Minden és mindenki más csak utána jöhet. Így tudok útravalót adni és így maradok nyugodt. Mert tudom, erőssé tettem a gyerekem, eszközöket adtam a kezébe. S hiszem, tudom, hogy ez mindenen átsegíti majd.

Nyitókép: Shutterstock