A negyedik X után tényleg nem ehetek hamburgert és nem lehet pink a körmöm?

A megjegyzésén akár meg is sértődhettem volna, ám a mosoly az arcán és a hangneme egyértelműen jelezte, hogy csak viccelődik, amire persze én azért rákontráztam: A lábkörmömet még nem is láttad! - felkiáltással. Mindketten jót nevettünk, bennem pedig nem maradt tüske, mégis elindult bennem egy elég érdekes gondolatfolyam.

40 és annyi?

Nem tagadom, hogy már túl vagyok a negyedik X-en, ennek ellenére szeptember első hetében még valóban élénk rózsaszín géllakktól pompáztak a körmeim, mondhatni a nyár utolsó hírnökeiként. És igen, hamburgert ebédeltem, nem salátát. Ám egészen a fenti dialógusig, eszembe sem jutott, hogy ezek közül bármelyik is a múlóban lévő fiatalságom utáni kapálózás jele lehet bárki szemében.

Azt továbbra sem gondolom, hogy a kolléganőm bántani akart – egyrészt jóban vagyunk, másrészt már kiismertem valamelyest a humorát –, ugyanakkor az elkövetkező napokban a szavainak köszönhetően akarva-akaratlanul is elkezdtem magam amolyan külső megfigyelőként szemlélni. Bevallom, nagyjából 10 éve nem csináltam már ilyet, azaz cirka a harmadik X után felhagytam azzal, hogy állandóan azt monitorozzam, vajon mások hogyan láthatnak engem és mit gondolhatnak rólam. Azóta pedig sokkal jobban is érzem magam a bőrömben, sőt mondhatni kivirultam, mert nem az határozza meg a cselekedeteimet, hogy mások mit várnak el tőlem, hanem az, hogy én mit látok jónak, miképp vagyok önazonos.

Szóval elkezdtem figyelni magam és arra a megállapításra jutottam, hogy... na jó, nem jutottam semmiféle megállapításra. Sőt, így visszagondolva nem is hiszem, hogy bármiféle megállapításra jutnom kellett volna. Legfeljebb egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amelyet egy film címe ihletett: 40 és annyi?

Ez csak egy szám!

Aztán eszembe jutott, hogy ez csak egy szám, és hogy bár elválaszthatatlan tőlem, mégsem determinál teljesen. Ha így lenne, akkor nekem a húszas éveimben kellett volna a legboldogabb korszakomat élnem, hiszen a nők általában ekkor érzik magukat a legjobban a bőrükben és ekkor a leggondtalanabbak. Ennek ellenére én magam a harmincas éveimben sokkal felszabadultabb és kiegyensúlyozottabb voltam, mint előtte bármikor – holott

Nos, ami engem illett, cseppet sem érintett meg ez a séma – s lehet, hogy ez az, ami a körmöm színében és a hamburgeres ebédemben is megnyilvánul.

Lehet, hogy a szemem körül már mélyebbek a ráncok, amikor nevetek, de ha megnézek egy fotót magamról - mondjuk 25 évesen és egyet 40 évesen -, akkor sokkal jobban tetszik az utóbbi. Mert ez a nő kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb és ezerszer magabiztosabb, mint az a régi lány.
Pontosan emlékszem arra a húszévesre, aki voltam és akinek az önbizalma nagyjából a béka feneke alatt leledzett, annak ellenére, hogy semmi oka nem volt rá. Akkoriban szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy pinkre fessem a körmömet vagy felvegyek egy combközépig érő szoknyát. Nem éreztem komfortosnak, hozzám illőnek ezeket a dolgokat, holott teljesen elfogadott lett volna huszonévesen mindkettő. Túl sokat foglalkoztam azzal, vajon mit hinnének rólam, ha miniszoknyát húznék vagy vörös lenne a szám...
Ma már nem érdekelnek ezek a dolgok. Sokat változtam 25 éves korom óta minden téren, de leginkább a saját életemhez való hozzáállásban.

S hogy ez kapuzárási pánik-e? Nem hinném. Sosem titkoltam a koromat, nem akarom, hogy bárki is azt gondolja rólam, hogy 20 vagyok és eszem ágában sincs versenyezni a feleannyi idős lányokkal. Én csak élvezem az életet. Az én életemet, amit néha jó megbolondítani egy pink körömlakkal.
Persze ezt is túlzásba lehet vinni és igenis tudni kell méltósággal viselni a korunkat, de amíg nem ugrálok ocelotmintás cicanaciban és haskidobós zebracsíkos topban, addig talán nincs még baj.

Nyitókép: Shutterstock