Kérlek, ne legyél rám tekintettel!

Szegény anyám még évekkel később is elborzadt, ha eszébe jutott ez az eset. Irtózatosan kínosnak érezte, hogy nem vette észre időben, és azzal kínozta magát, hogy ezzel biztosan vérig sértette az illetőt. Én is sokat gondolkoztam ezen, de ahogy egyre öregebb és tapasztaltabb leszek, egyre kevésbé tartom igazságosnak ezt az egész lelkiismeret-furdalás dolgot.

A félkezű embernek valószínűleg megközelítőleg sem volt olyan ciki, mint az anyámnak. Elvégre neki minden nap meg kellett élnie azt a helyzetet, hogy mások nem számítanak az állapotára, és látványosan bénáznak. Fogadni mernék, hogy megszokta. Biztosan tök jó anekdotákat tudott mesélni az elvörösödött fejekről, a hebegő bocsánatkérésekről meg a többi nevetséges reakcióról.

A félkezű ember mindannyiunk jelképe. Mindenkinek megvan a maga története, a maga baja, a maga személyes érzékenységei. Van, aki allergiás a mogyoróra és cukorbeteg, van, akinek egész életében nagyon fáj a válása, van, akinek meghalt a gyereke. A barátok, a rokonok, az ismerősök egy ideig látványosan sajnálják az ilyenekért, aztán szépen, lassan megszokják. Az élet mindig megy tovább, különösen, ha mások bajáról van szó. Márpedig a fájdalom - valamilyen formában - előbb vagy utóbb mindannyiunkat megtalál.

De ez az élethelyzet garantáltan megszűnik. Minden visszazökken a régi kerékvágásba, és addigra tőlünk is elvárható, hogy megtaláljuk a helyünket az új körülmények között - akármilyen tragédia is hívta azt életre.

Azért éppen a saját anyámat hoztam fel példaként, mert az ő halála történetesen éppen ilyen helyzetbe hozott. Azok a betegségek, amik őt megölték, nem képezik kellemes délutáni csevegések témáját. Csakhogy az egész világtól nem lehet elvárni, hogy ezekre a dolgokra odafigyeljen. Ez a csoda is legföljebb három napig tart, aztán jönnek is vissza a hétköznapok.

Tulajdonképpen köszönetet kell mondanunk a világnak azért, hogy csak egy darabig tolerálja a mi egyéni szerencsétlenkedésünket. Ez az egyik legnagyobb erő, ami képes az embert visszataszigálni a normális életbe. Enélkül sokan belesüppednének a saját nyomorukba, és addig gyászolnák saját magukat, amíg bele nem rokkannak.

Az önsajnálat az egyik legrosszabb tanácsadó.

Hamar elérkezik az az idő, hogy elkezdik kerülni az illetőt, és már csak "szegény Marikának" vagy "szegény Pistának" nevezik, és egyre kevésbé szeretnek a társaságában lenni. Elszigetelődik, elfogy körülötte a levegő. Kerülni fogják, magára marad, és éppen azt veszíti el, ami kigyógyíthatná a bajaiból: a többi ember társaságát.

Nyitókép: iStockphoto