Már nem tudom, hogyan kell boldognak lenni...

Amikor a nyári meleg ellenére libabőrös lettem az izgatott várakozástól, vagy attól, hogy mindenki tátott szájjal hallgatta az előadásomat egy megbeszélésen. Pedig biztosan voltak ilyenek, csak annyi rossz történt velem azóta, hogy súlyukkal elnyomták a régi csodás emlékeket - nem törődve azzal, hogy összeroppantják, porrá zúzzák és szép lassan megsemmisítik őket.

Mi van akkor, ha elfelejtjük, hogyan kell a pillanatot jól megélni, értékelni és örülni neki? Ha a csalódások, bántások, fájó sebek, durva hegek olyan szorosan fogják körbe a szívünket, hogy az már nem képes boldogságában egy nagyot dobbanni? Hiába keresem, nem találom az utolsó boldog percemet, amikor még önfeledt voltam, könnyed, és úgy léptem keresztül a nehézségeken, mintha puha bárányfelhők lennének. Mikor még az volt a mottóm, "Gyerünk, dobd ide, megbirkózom vele!", és nem aggódtam azon, hogy nem volt-e túl könnyelmű a kijelentésem.

Tudom, hogy voltam boldog, a fotóalbumomban a régi képek ezt mutatják, de nem tudom az érzést előhívni, átélni és megtartani, hogy táplálkozhassak belőle akkor, amikor úgy tűnik, minden rossz körülöttem. Megbántottak, mélyen, kegyetlenül, újra és újra, pedig még az előző seb sem gyógyult be. Mintha a párom versenyt futott volna, de nem az idővel, hanem önmagával, hogy tudja-e ezt még "jobban" csinálni? Tud-e még többet rám pakolni?

A fény, a gyönyörű kék égbolt által oltalmazott világ felé. Én is elrugaszkodtam, és a felszínre jutottam, az erőmet pedig fokozatosan visszaszereztem. És nemcsak ezt, hanem a lelkem hangját is. Mert volt idő, amikor nem tudtam énekelni, amikor nem jött ki hang a torkomon. Igen, erre a pillanatra pontosan emlékszem, és a rémületre, hogy ha már ez is eltűnik, hogyan tovább?

Az albumot még lapozom, minden egyes oldallal távolabb kerülve a jelentől és a bánattól. Aztán az egyik fénykép mintha előhozna valamit, olyan érzéseket, melyekről már végképp lemondtam. Kilenc évvel ezelőttre kellett visszarepülnöm az időben ahhoz, hogy újra önfeledt boldogságot láthassak az arcomon. A fotó nemcsak egy pillanatot, hanem egy egész időszakot hozott vissza a lelkembe, emlékezve minden apróságra, személyekre, mondatokra. Most döbbentem rá, hogy a múltam telis-tele volt boldog pillanatokkal.

A régit becsukom, és új albumot veszek elő, amiben még egyetlen kép sincsen. Az elsőt erről a pillanatról készítem éppen, hogy mindig emlékeztessen arra: igaz, hogy sok mindent elveszítettem, sok sebet szereztem, de mindig van lehetőségem újrakezdeni.

Nyitókép: Shutterstock