Három éven át folyamatosan véradókat toboroztunk: az apósom élete múlott rajta!

Sosem voltam véradó. Egyrészt azért, mert konkrétan elájulok, ha vért vesznek tőlem, másrészt pedig nem érem el az ötven kilót, ráadásul – általában – vérszegény is vagyok. Ennek ellenére vagy talán éppen ezekért igazi hősnek tartom azokat, akik vállalják, hogy rendszeresen vagy akár alkalmanként vért adjanak azért, hogy mások élhessenek.

Írhatnék itt most valami roppant hivatalos adatot, hogy évente hány liter vérre lenne szüksége a magyar egészségügynek, hogy egyetlen véradással hány életet lehet megmenteni, hogy melyik vércsoport a legritkább, és emiatt kik a leginkább veszélyeztetettek, de inkább egy személyes történetet mesélek most el, ami nálam is teljesen más megvilágításba helyezte a véradást és annak jelentőségét.

Háromhetente vér KELL

A történetem – ami igazából nem is az enyém, én csak közreműködő voltam benne – nagyon egyszerű. A férjem édesapjánál egyik napról a másikra kiderítették, hogy valami gond van a vérképzéssel a szervezetében, így nem termelődik nála elég vörösvérsejt. Igazából az orvosoknak fogalmuk sem volt arról, mi ennek az oka, de ami ennél is rosszabb, hogy fogalmuk sem volt arról, miképp lehetne ezt az állapotot normalizálni. Egyetlen dolgot tehettek, pótolták a vörösvérsejteket. Transzfúzióval. Háromhetente. Igen, ez nem elírás.

Azt azért gondolom mindenki sejti, hogy a magyar egészségügy erre nincs felkészülve. Nekünk is elmondták, hogy ezt a mennyiségű vért, ilyen gyakorisággal nem tudják biztosítani számára, így kezdjünk el mi embereket toborozni, különben...

Így hát elindult a versenyfutás az idővel. Az első pár alkalommal a közeli rokonokat mozgósítottuk, aztán a távolabbiakat, majd jöttek a barátok. Ám ez édeskevés volt! A véradásnak ugyanis komoly feltételei vannak. A férfiak évente maximum ötször, a nők maximum négyszer adhatnak vért, ráadásul kizáró ok, ha valaki nincs még tizennyolc éves vagy elmúlt hatvan (többszörös véradóknál hatvanöt), ha valaki nincs ötven kiló, vérszegény, cukorbeteg vagy egyéb krónikus betegsége van, gyógyszert szed, allergiás, fél éven belül tetoválást vagy testékszert kapott, foghúzáson esett át az elmúlt két hétben, kullancs csípte meg az elmúlt harminc napban, terhes vagy szoptat (6 hónapig). Nekünk viszont kellett a vér. Folyamatosan, viszonylag nagy mennyiségben.

Minden követ megmozgattunk

Azt hiszem, minden követ megmozgattunk, hogy mindig időre, kellő mennyiségű vért szerezzünk. Pedig nem volt egyszerű. Egy egyre bővülő excel táblába vezettük, hogy ki jelentkezett, ki mikor adott vért, ki mikor lehet újra soros, ki milyen okból nem tudott esetleg elmenni, pedig ment volna szívesen. S közben állandóan ott lebegett a kérdés: Vajon meddig lehet ezt csinálni? Hányszor kérhetek meg valakit, hogy adja a vérét egy ismeretlenért? Mert egy idő után már a kollégákat és távoli ismerősöket is riasztani kellett.

Aztán jöttek a facebookos ismerősök. Kuncsorogtunk, koldultunk, pofátlanul rákérdeztünk... mert nem volt más esély. Egy élet múlott rajta.

Az orvosok egy évet adtak az apósomnak. Nem tudom, hogy azért, mert ilyen előrehaladottnak ítélték meg az állapotát vagy azért, mert nem gondolták, hogy huzamosabb ideig be tudjuk szerezni a vért – de végül az egy évből három lett.

Ezúton is nagyon köszönöm mindazoknak, akik akkor részt vettek ebben a misszióban, mert a segítségükkel az orvosok három évvel meg tudták hosszabbítani egy ember életét. Ennek köszönhetően az apósom ott lehetett az esküvőnkön, élete utolsó nagy buliján.

És ezúton szeretnék mindenkit megkérni, hogy aki teheti, az életében legalább egyszer menjen el vért adni.

Nyitókép: Shutterstock