A szakításunk után csak azt sajnáltam, hogy még utoljára nem feküdtem le veled

Napok óta szorongatott már a feszültség, de talán több hét is eltelt így. Nem akartam beismerni magamnak, hogy ez nem működik. Tagadtam tovább, és hirtelen minden pillanatomat betöltötte a szorongás. Már nem tudtam enni, nem bírtam aludni, de az ébrenlét is rémálom volt. Biztos voltam abban, hogy ez így nem mehet tovább, viszont nagyon nehéz véget vetni valaminek, ami nem egyértelműen rossz. Akkor még nehezebb, ha vannak igazán jó részei.

A kapcsolatunk úgy kezdődött, mint ahogy általában kezdődnek mostanában a kapcsolatok. Ismerkedés az interneten, majd randizás. Mindketten túl voltunk már sok csalódáson, de adtunk esélyt egymásnak. Hiába akarjuk azonban az agyunkkal, hogy működjön, ha a szívünk és a sérüléseink mást diktálnak. Pedig jónak tűnt, jól is indult. Találkozások, beszélgetések, nevetések. Szépen lassan azonban

Mégis jó volt együtt, ezért maradtunk. Legalábbis azt hittük, hogy jó. Valójában viszont csak elvakított minket az egyetlen dolog, ami tényleg kielégítő volt: az együttlétek. Azt hittem, ha két ember az ágyban ilyen jól össze tud kapcsolódni, az csakis egy különleges viszony lehet. Pedig minden más tekintetben a szokásos forgatókönyv zajlott. Egyre kevésbé érdeklődtünk egymás iránt, egyre többször kaptam meg, mi az, ami rajtam, vagy bennem nem jó. Én is azt csináltam, amit mindig: próbáltam megfelelni. Két olyan ember, akinek ennyire különböznek az igényeik, sosem tudnak jó kapcsolatot fenntartani.

A testem előbb tudta, hogy változtatnom kell, mint az agyam. Nem tudom, hányadik álmatlan éjszaka után határoztam el, hogy véget vetek a szenvedésnek. Ennél jobban nem dönthettem volna.

Ideges voltam, amikor megérkeztél, kétségek gyötörtek, és majdnem meggyőztem magam arról, hogy talán mégsem kellene ezt a kapcsolatot befejezni. De akkor megint kritizáltál rajtam valamit, és hirtelen dühös lettem.

Ezt hívják összeférhetetlenségnek. Nagy levegőt vettem, a kezeim remegtek, de a hangom nem. Legyen vége. Csak bámultál rám, mint aki nem beszéli ezt a nyelvet. Azt hitted, én egy biztos pont vagyok az életedben, és örökké elviselem majd a szeszélyeidet, s szépen megvárom, amíg döntésre jutsz. De én nem akartam többé a biztonságot nyújtani valakinek, akitől ezt nem kapom vissza, és aki igazából nem is értékeli azt, ha szeretik.

Amikor kimondtam, mázsás súly gördült le a vállamról. Hirtelen megnyugodtam, fellélegeztem. Akkor már biztos voltam abban, hogy jól döntöttem, bár megpróbáltál meggyőzni az ellenkezőjéről, de nem volt rá esélyed. Így mindkettőnknek van arra lehetősége, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelőt. Amikor becsuktam utánad a kaput, megráztam a fejemet és elmosolyodtam. Hirtelen pedig csak egyetlen dolgot bántam, hogy még utoljára nem élveztem ki azt, amit adni tudtál.

Nyitókép: Shutterstock