Imposztor-szindróma: Sosem hittem el igazán, hogy tehetséges vagyok

Ezek az emberek sose elégedettek a saját teljesítményükkel, egy-egy fellépés előtt álmatlanul forgolódnak az ágyban és amiatt tépelődnek, mikor leplezik le őket, és mikor derül fény az alkalmatlanságukra. Mert ugye a siker teljesen "véletlenül következik be" anélkül, hogy munkát és erőfeszítést tennénk bele.

Emlékszem az egyik karácsonyra, még a kilencvenes években volt, amikor a szüleimtől kaptam egy mini szintetizátort. Ez volt az első találkozásom a zenével, mikor először lejátszhattam azokat a dalokat, amiket szerettem. Fogalmam sem volt arról, hogy van tehetségem a zenéhez, a zongorajátékhoz, de most már tudom, hogy abszolút hallásom van, és a füleimnek, a jó hallásomnak köszönhetem, hogy bármilyen segítség nélkül le tudom játszani azokat a dalokat, amik megtetszenek, és el tudom őket énekelni, tisztán, mindenféle hamis hang nélkül. Ez az én tehetségem, vagy volt, már magam sem tudom.

Kislányként sokszor elképzeltem magam, ahogy a színpadon énekelek, és a közönség nekem tapsol, el is indultam ezen az úton, mert hosszú évekig zongoráztam, fellépésekre jártam, később énekeltem, és énekesként is színpadra álltam. De. Nem éreztem jól magam a színpadon, nem szeretem, ha néznek, és szembesülök a tekintetekkel, mert úgy érzem, elterelik a figyelmemet, nem tudok önmagam lenni, az izgulásról nem is beszélve.

Az énektanáraim mindig bíztattak, én sokszor mégsem hittem el nekik, hogy jó vagyok és jól énekelek. Mindig kétségeim voltak a képességeimet illetően, egyszerűen nem hittem el, hogy van érzékem hozzá és tehetséges vagyok. Így utólag, amikor visszahallgatom a dalaimat, értetlenül állok a döntésem előtt, ugyanis évekkel ezelőtt végleg abbahagytam az éneklést, és már csak otthon a négy fal között hallatom a hangomat, a szomszédok legnagyobb örömére.

Saját magam ellenségévé váltam, hiszen hagytam, hogy olyan gondolatok kússzanak be a fejembe, amik miatt nem éreztem magam jól a színpadon. Bénítóan hatottak rám, így nem tudtam magamból kiadni az érzéseket, nem tudtam a színpadra vinni a bennem dúló érzelmek viharát, ami nélkül ez az egész mit sem ér. Egyedül a stúdióban éreztem magam otthon, amikor egyedül voltam és teljesen átszellemülhettem, átadhattam magam a dalnak, és az érzéseim egy másik dimenzióba repítettek. Miközben énekeltem, szárnyaltam is egyben, a dallal együtt a magasba emelkedhettem.

A zene által egy másfajta világ is kitárta előttem a kapuit, egy általam jobban szeretett világ, melyben a zene gyógyír a lelkemre, ahol önmagam lehetek, nem kell álarcot emelnem magam elé, és nincs bennem egy csepp kétség sem.

A fülemben duruzsoló hangot azonban nehéz elkergetnem vagy legalábbis figyelmen kívül hagynom, de talán a titok az évek múlásában van, és abban, hogy tudom, különleges ajándékot kaptam odafentről, mely nem mindenkit illet meg, és talán ez a fonal az, amibe a jövőben belekapaszkodhatok.

Nyitókép: Shutterstock