Gyerekként eldobtál, de a pénzemet szeretnéd...

Állami gondozott voltam. Egészen pici koromtól. Kis testi hibával. Ez épp elég volt ahhoz, hogy terrorizáljanak a többiek, és ne én legyek a nevelőszülők álma. Hogy kicsit se kelljek senkinek. Nem tudom, hogy milyen érzés biztonságban felnőni. Hinni abban, hogy szerethető vagyok, értékes, fontos valakinek.

Azt hiszem, senki sem tett volna rá egy forintot se, hogy lesz belőlem valaki. Utáltam a világot, az embereket, magamat. 20 éves koromra olyan lettem, mint egy megkeseredett, ökölbe szorított kezű öregember - aki soha semmilyen örömöt nem ismert az életben, és nem is vár semmit.

Valahol mégiscsak pislákolhatott bennem egy kis fény, mert amikor segédmunkásként beálltam dolgozni az első munkahelyemre, egy lány meglátott bennem valamit. Valamit, aminek én nem voltam a tudatában. Az elhasznált, ócska test nem érdekelte, csak a szeretetre kiéhezett, elgyötört lelket látta. Annak nyújtott kezet. Ennek már tíz éve.

De végül más utat szánt nekem a sors. Lett egy feleségem, akivel nagyon szeretjük egymást, lett jó állásom, szép lakásunk és még autónk is. Néha szétnézek, és könnyes lesz a szemem. Soha nem imádkoztam, mégis ilyennek képzelem azt, amikor az imák meghallgatásra találnak. Persze az az érzés, hogy történni fog valami rossz, még mindig kísért.

Annyiszor éltem át, hogy mindig történik valami rossz. Ezért a legszebb pillanataimban is átsuhant rajtam valami félelemszerű. Mondhatnám előérzetnek is, mert pár hete a munkahelyem előtt a tenyerét nyújtotta felém egy nő. Abból, ahogyan ott állt, rögtön arra gondoltam, hogy pénzt kér, és már nyúltam is a zsebembe. De ő megfogta a kezem, és azt mondta: "Kisfiam, nem alamizsnát kérek, az anyád vagyok, és a segítségedre van szükségem."

Ő mindenféléről beszélt. Hogy már évek óta keres. Hogy boldog, hogy ilyen jól megy a sorom. Hogy nem tehet róla, akkor nem volt más választása, hiszen azt sem tudta, hogy ki az apám. És nem bírta egyedül a gyereknevelést másfél éves koromnál tovább, de addig megtett értem mindent. És csak nem lehetett az az intézet olyan szörnyű, ha ilyen fess és sikeres ember lett belőlem. És hogy most segítségre szorul, mert a kicsi lakását el akarják árverezni. Nem tudta fizetni a hitelt. Szóval, most pénz kellene.

Nem bírtam tovább. Sarkon fordultam és otthagytam. A szétmart lelkem, a megrágott szívem újra felsajdult. Ott tombolt az agyamban a felismerés, hogy valójában minden a régi, csak a díszletek változtak - de ugyanaz a fájdalmakkal, félelmekkel, bizonytalansággal teli ember vagyok. Ugyanaz a kis testi hibás gyerek, aki menekülni szeretne minden elől.

Képtelen vagyok rá, hogy beszéljek vele. Pedig ő azóta is minden nap ott ácsorog, és mondaná a magáét. A feleségem azt mondja, segítsünk neki, aztán tűnjön el az életünkből. Fogalmam sincs... Talán soha nem gyűlöltem még ennyire. Mert amíg nem volt arca, addig soha nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy én is valakinek a gyereke vagyok - bármit is jelentsen ez.

Gábor történetét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shuttertsock