A mai gyerekeket meg kell tanítani unatkozni - a felnőtteket is...

Mondhatnám, "mert még 9 éves sincs" -, mégsem mondom. Mert nemcsak az ő gyermeki szemét takarja közöny, hanem a legtöbb felnőttét is. Talán ezért is osztom meg ezt a személyes történetet.

Az emberek hamar elveszítik a rácsodálkozás képességét és ezzel az alapvető életöröm érzését is. Információsodrásban, állandó ingermegosztásban és visszajelzés-hajhászásban töltjük életünket. Sőt, még álmunkban is pörög a tudattalanunk feldolgozó mechanizmusa. Nincs üresjárat. Ha olykor pár pillanatra véletlenül mégis megesne velünk, akkor pedig nem tudunk mihez kezdeni vele - hanem inkább újabb inger után kutatva várjuk, mire fókuszálhatunk ismét. Így hát hamar igerszegénnyé minősíti az agyunk a környezetünk puszta szemlélését. Hisz mit lehetne kezdeni vele - azon túl, hogy lefotóztuk, kiposztoltuk, és ha van társaságunk, akkor három mondatban festői mivoltát megcsacsogtuk?!

Egy ilyen világba született 9 éves nyiladozó értelem számára hogyan is adhatnám át a gondolatok nélküli, egyszerű ámulat érzetét? Azt, ami kívülről nem más mint "boldog unatkozás"?

Mégis, keresztlányomban felébredt valami ismeretlen vonzalom, ami a semmittevés megélését - mint egy különleges képességet - elsajátítaná. Úgy döntöttem, megkísérlem teljesíteni tanításra felhívó óhaját, ezért mindenekelőtt tisztáztam vele:

Arra kértem, csukja be a szemét. Becsukta. Megkérdeztem, milyen illatot érez. "Víz illatot keverten egy kis olaj szaggal" - érkezett a válasz. Ezután megkértem, figyeljen csak a hangokra. Elkezdte egyből sorolni, amiket hall: "Beszédfoszlányok, madarak, léptek..." De ekkor kedvesen leállítottam, és arra kértem, most próbálja mindezeket a hangokat egyszerre hallani. Úgy, ahogy azok épp egymással párhuzamosan történnek. Kicsit fülelt némán, aztán egyik szemével rám hunyorítva - nyomatékosításként - kijelentette: "Nem megy."

Elmosolyodtam, és közben tenyeremmel lesimítottam kacsintó szemhéját. "Mindenkinek megy. Csak ahhoz, hogy ezt megtapasztalhasd, nem szabad akarnod, hogy egyszerre tudj hallani. El kell feledned, hogy egyáltalán hallasz, hogy valóban hallhass. Eddig mindig megszoktad, hogy egyvalamire figyelsz, és fókuszálsz. És most nem tudod hirtelen, hogyan kell egyszerre csak befogadni... Ez vicces, hiszen nagyon kicsiként azt tanultuk mindannyian, hogyan fókuszáljunk egy helyre. Most csak arra kérlek, emlékezz, milyen egyszerre hallani az összes hangot. Nem sietünk. Ez nem egy feladat, hanem egy felfedezés, ami egyszer csak megtörténik velünk. Ne görcsölj rá a hangokra, érezd a víz illatot, az olajat, és közben halld, hogy zsizseg körülötted a világ!"

Kis arca sugárzott. Az enyém is. Ebben a pillanatban mi találkoztunk. Egyszerre éreztünk, és füleltünk. Egy pillanatra nem volt se ő, se én. Csak az illatok, a hangok és a közös csend, amiben ez észlelődött. Ilyen ez a "boldog unatkozás". És amikor már nagyon belejön az ember, akkor még a szemünk is nyitva lehet közben - és a színes foltok kavalkádja is eltelíti az érzékelésünket. Egyszerre lélegzünk illatokat, halljuk a világ zaját, látjuk a színek tónusait, és közben elfeledkezünk a lét intenzív érzéséről, hogy van valaki, akit kívülről a világ unatkozni lát.

Ez az a fajta belső csoda, ami eredendően minden ember képessége, mégis idővel - miközben személyiségünket felnőtté formáljuk - a közöny fátyla elfeledteti velünk a puszta észlelés okozta töltekezést. Így válunk külső visszaigazolások koldusaivá. Ha kívánhatnék, emlékeztetném a világot erre a "boldog unatkozásra".

meZtEleNül

Gondolatodban s
Érzésedben egyedi vagy.
De csendünk: közös.

Kertész Kata

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock