Az önmagunkhoz való hűség ereje kapcsolatainkban

Ez alapvetően egy pozitív tanítás, ami előreviszi a világot, azonban nagyon könnyű átesni a ló túloldalára. Ugyanis azt nem tették hozzá, hogy ezzel a fajta attitűddel elkövetünk egy óriási hibát: önmagunkról vonjuk el teljesen a figyelmünket, a fókuszunkat, egy idő után annyira csak másokra koncentrálunk, hogy elveszítjük önmagunkat.

Ha a saját igényeinkkel, szükségleteinkkel, érzelmeinkkel, azaz önmagunkkal nem foglalkozunk, ha mindig csak háttérbe szorítjuk a számunkra legfontosabb embert – magunkat -, s csak adunk és adunk, akkor is, ha nem kérik, ha ugrunk minden füttyre, szóra, azonnal kiszolgálva a másikat, egyértelmű üzenetet közvetítünk mind magunk, mind a környezetünk számára.

Pontosan azt, hogy velünk bármit, bármikor meg lehet tenni.

Mi azonnal ugrunk az első szóra. Nem számít, hogy éjszaka van, hogy szabadságon vagyunk, ha éppen valami más elfoglaltságban vagyunk, vagy akár csak leültünk egy könyvvel, akkor is elhajítunk mindent, és már rohanunk is segíteni, intézkedni, meghallgatni. Egy idő után pedig annyira kényszeressé válhat ez a folyamat, hogy akkor is segítünk, ott vagyunk, amikor a kutya nem kérte, mindenki a háta közepére kíván, de nem vesszük észre, hogy valósággal megfojtjuk a másikat.

Egy idő után – szerencsés esetben – az ember rájön arra, hogy nem élhet mindig másokért, nem helyezhet folyton másokat önmaga elé.
Ekkor alakul ki a belső késztetés, hogy szeretnénk időt tölteni önmagunkkal, szeretnénk önazonosak lenni. Azt és úgy tenni, ahogyan szeretnénk, ahogy a belső lényünk, személyiségünk diktálja.

Az ember elkezdi figyelni magát, gondolkodik, tanulja a működését és sok esetben rájön, ez a fajta külső pörgés mások irányába semmi másról nem szól, csak a saját szorongásáról: vajon, ha eleget teszek, biztosan szeretni fognak? S ha nem, elhagynak, elutasítanak?

Hol vagyok ebben én?

Mikor lehetek úgy önmagam, hogy nem tagadom meg a saját szükségleteimet, hogy időnként mondok nemet, húzok határokat és vállalom, amit érzek, gondolok anélkül, hogy attól kellene félnem, őszinteségemért „büntetés" jár.
S végül megvillan az utolsó kérdés: kihez is kell hűségesnek lennem?

Hiszen hűséget legelőször önmagunknak kell fogadnunk, s csak ezután jöhet a kérdés, hogyan tudok úgy kapcsolódni másokhoz, miként tudok párkapcsolatban élni úgy, hogy közben önmagam maradok? Az önmagunkhoz való hűség életünk alapköve. Boldog, teljes és önazonos ember az lehet, aki pontosan tudja, ahhoz, hogy harmonikusan tudjon másokhoz kapcsolódni, egészséges mértékben tudjon adni, legelőször önmagával kell tisztában lennie, önmagához kell hűnek maradnia. Aki hű önmagához, tartja magát saját belső elveihez, tudja, ismeri a saját szükségleteit, azt, mikor és mennyit kell magával, egyedül lennie, mikor kell önmagával foglalkoznia és csak olyan dolgokat csinálni, amik egyedül róla szólnak, őt töltik fel.

Aki hű önmagához, az esetek többségében mély érzékenységgel, empátiával megáldott, s minél jobban ismeri magát, annál inkább képes a másokkal való együttérzése.
Úgy, hogy közben pontosan tudja tartani azt a bizonyos egyensúlyt: belső kétségek nélkül húz határokat, mond nemet helyzetekre vagy emberekre, és lelkiismeretfurdalás nélkül élvezi a saját én-idejét. Hiszen pontosan tudja, az képes adni, jól adni, aki rendelkezik elegendő tartalékkal, aki biztos önmagában, aki időnként képes elvonulni szent magányába, hogy újra gondolja saját magát, a működését, az életét. Aki tisztában van azzal, hogy akkor is szerethető, ha nem nyüzsög folyton szerettei körül, ha néha nemet mond, ha néha önmagával foglalkozik.
Tudja, akkor is szerethető, ha vállalja érzelmeit, gondolatait és az igényeit.

Másnak adni, segíteni nagyon jó.

De soha, soha nem szabad megtörténnie, semmilyen kapcsolódásban, hogy saját magunkat eláruljuk, hűtlenné válunk önmagunkhoz, mert azzal nemcsak saját magunknak, de a környezetünknek, a kapcsolatainknak is ártunk. Elfogyunk az egyenlőtlen áramlásban, eláruljuk a saját igényeinket és mindent, ami önazonossá tehet.

Fogadjuk meg Feldmár András gondolatát:

„Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek."

„Másokért élünk és másokkal élünk - de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen." Müller Péter

Nyitókép: Shutterstock