Egy 600 kilós állattal is elbírok, szerinted pont neked fogok behódolni?

Nemrég láttam egy videót a TikTokon, melyben azt találta mondani az úriember, hogy nem bízik a lovas lányokban, mert ők pusztán a testükkel képesek kommunikálni egy olyan állattal, mely akár 700 kilósra is megnőhet, méghozzá úgy, hogy rajta ülnek, és ez egyértelműen boszorkányság. Nos, mi tagadás, minden lovas csaj nevében büszkén fogadtam ezt az elismerő véleménynyilvánítást. Legyen is tőlünk elalélva, hiszen - a közhiedelemmel ellentétben – mi ott fent nem csak ülünk.

Nem, nem is „kapaszkodunk" a „gyeplőbe" (vagy a „kantárba", ahogy gyakorta szokták nevezni a szárakat, melyekkel a négylábút részben irányítjuk), és a ló hátán sem azért maradunk fent, mert a szuszt is kiszorítjuk belőle a térdünkkel.

Egyébként tapasztalatból tudom, hogy ez a típusú edzettség nem csak lóháton jöhet jól. Istenem, hányszor kaptam már meg szex közben, hogy „Fhú, érződik, hogy lovagolsz!", és bevallom, az ilyesfajta bókok azért jól esnek. Amikor viszont tinikoromban állandóan azzal húztak az éretlenebb társaim, hogy biztos én is kimegyek a tanyára és olyasmiket művelek, mint amiket Cicciolináról pletykáltak... na, ezekért a gusztustalan megjegyzésekért ütni tudtam volna.

Akkoriban minden vágyam volt egy olyan fiú, aki osztozott volna a lovak iránti szeretetemben, hiszen nincs is romantikusabb a közös lovaglásoknál a naplementés mezőkön, erdei utakon vagy vízpartokon.

Sajnos ez nem mindegyikünknek adatik meg, és már én is megtapasztaltam, hogy sokszor igen nehéz összeegyeztetni a lovas életformát egy párkapcsolattal. Ezekben a körökben rendkívül elterjedt szállóige, hogy számunkra a ló az első, és bár nekem sajnos soha nem adatott meg a saját hátas, tisztában vagyok azzal, hogy akinek igen, az tényleg gyermekeként tekint patás társára. Nincs kihagyott edzés vagy foglalkozás, ha orvost kell hívni hozzá, akkor ugrott a hónap többi komolyabb beruházása, vagy akár egy előre lebeszélt szabadidős utazás is.

A tavaszi-nyári hétvégék általában versenyekkel telnek, a hobbisták pedig, akiknek sokszor nincs idejük hétköznap kilátogatni a lovardába, a szombatot és/vagy a vasárnapot szinte teljes egészében természetközeli szenvedélyüknek szentelik.

A lómániás hölgyek szeretteinek, így a partnereiknek is számolniuk kell továbbá az esetlegesen bekövetkező balesetekkel. Bármilyen jó lovas is legyen valaki, a véletlenek összjátéka gyakran igen komoly következményekkel járhat, így előfordulhat, hogy az illető nem ússza meg maradandó károsodás nélkül a szerencsétlenséget. Nekem – hála az égnek – csak kétszer tört el a jobb kezem (pont jobbkezes vagyok), de pici eltérésektől és két hatalmas, világos hegtől eltekintve tökéletesen funkcionálok. (Ha esetleg valaki afelől érdeklődne, hogy fejre nem estem-e, közlöm, hogy nem, születésem óta ilyen kattant vagyok.)

Szóval aláírom, hogy nem könnyű velünk a pasiknak, de cserébe legalább rohadt menő, hogy olyasmit csinálunk, amire az emberek igen nagy része nem képes. Nekünk mindig lesz elfoglaltságunk a paciknak köszönhetően, nem lógunk állandóan a kedvesünk nyakán, illetve folyamatosan fegyelmet, türelmet és kitartást tanulunk a drága jó lovacskák által, akiknek csak megköszönhetjük, hogy némi kajáért, vízért és dicséretért cserébe teljessé teszik az életünket.

Nyitókép: Shutterstock