Hét éve nem működtünk.. Most barátokként akarod megpróbálni?

Amikor egy ex felbukkan a múltból nagy valószínűséggel feldúlja az életünket. Mostanában velem is történt egy hasonló eset.

Furcsa dolog az idő múlása. Amikor hét éve egymás mellé sodort minket a sors, valószínűleg még mindketten fiatalok voltunk ahhoz, hogy egy bizonyos ponton túl, tovább lépjünk együtt. Ezért te is másmilyen irányba váltottál, és én is. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem maradtunk jóban. Bár a beszélgetéseink megcsappantak, mégis tudtunk egymásról szinte mindent.

Viszont, azt nehezen sikerült felfognom, hogy most, évek múltán, házas emberként és kisgyerekes apaként, miért szoktál rá a Facebook story-jaim imádására és ölelgetésére? Ezek a reakciók akkor voltak nagyon feltűnők, mikor egy jól sikerült szelfit posztoltam ki. De az elmélkedő posztjaimra is előszeretettel reagáltál, és küldtél miattuk üzenetet, majd - nem mellesleg -, dumálni kezdtünk utána. „Amúgy mizüjs, kicsilány?" Általában ugyanazt feleltem neked, ha volt valami újdonság, akkor azt hozzátettem, de valahogy egy idő után mindig megakadtunk...

Én sosem kérdeztelek a családodról, és te se engem arról, hogy van-e valakim. Vagy tiszteletből, vagy, mert fájt volna belemenni a részletekbe? Sose fog kiderülni.

Én nem kezdeményeztem beszélgetéseket. Ha találtam valami érdekességet vagy vicceset a neten, akkor azt átdobtam, de nagyjából ennyi volt. Tudtam, hogy neked ott a munka és a család. Mivel sosem beszélgettünk magánéletről többé, ezért arról sem tudtam, hogy a feleséged mit tud rólam, vagy a kettőnk múltjáról. Tiszteletben tartottam a titulusodat. De úgy tűnt, nem volt szükség a kezdeményezésemre.

Egyszer egy ilyen beszélgetésünk alkalmával felajánlottad, hogy míg egy városban élünk, és szükségem van egy fuvarra, szóljak neked. Ez meglepett. De éppen egy merész korszakomat éltem akkor, ezért elmélet szintjén elfogadtam az ajánlatod. Hét év után újra tudtam a számodat, és te is az enyémet, hogy elérhessük egymást.

Viszonylag hamar szavadon fogtalak. Egy hosszú. utazással teli nap után, megbeszéltük, hogy lejössz értem az állomásra. Már majdnem leszálltam, de az út utolsó tíz percében végig írogattunk, küldted a képet, hogy hol parkolsz, hogy megtaláljalak, satöbbi. A viszontlátásod, hét év után, nem volt olyan fura, mint amilyennek fejben összeraktam. Az üdvözlés sima köszönés volt, majd beszálltam a kocsidba és hazahoztál – még emlékeztél arra, hol lakom. Elköszöntünk, mintha legalábbis gyakran lenne ilyen alkalom és úgy váltunk el, hogy majd beszélünk.

Rá egy hétre, megint reagáltál egy posztomra. Épp lyukas szabadidőmben arról elmélkedtem a munkahelyemen, hogy hol lenne jobb lenni? Mire te azt válaszoltad rá, hogy veled, egy bevásárlókörúton. Akkor még nem értettem, hogy ez célzás akart lenni, mert te komolyan beszéltél, én elvicceltem.

Azonban te tényleg, konkrétan rákérdeztél, hogy nem megyek-e el veled bútorokat és egyéb dolgokat vásárolni, - a készülő otthonotokba. Köpni-nyelni nem tudtam. Belementem. Kíváncsi voltam, mi lesz ebből a szituációból, amibe voltaképp azért kevertél bele, mert, - mint utóbb kiderült -, a kocsid nem elég nagy a családnak és a bútoroknak egyszerre, te pedig utálsz egyedül vásárolni.

Kisgyerekes apaként, férjként, nekem volt fura, hogy a bútoráruházban hülyülök veled, miközben a családod hazavárt. Versenyt gurultunk a bevásárlókocsikkal, együtt logisztikáztunk, mit, hogyan pakolj fel, aztán büszkén fotóztad a feleségednek a terjedelmes bútorkupacot, én pedig jó messze álltam, hogy kimaradhassak belőle. Bár, mikor megkérdeztél egy eladót, hogy hol találjuk a ruhafogast, az eladó bájosan mosolyogva, készségesen felelt, hogy amarra találják. Valószínűleg olyat gondolt rólunk, ami nem volt igaz.

Azon meg sem lepődtem, hogy meghívtál egy kávéra. Úgy gondoltam, a nap már nem lehet furább... Aztán hazafelé indulásnál a biztonságiövem makacskodott. Segítened kellett, átnyúlnod előttem, így közelebb voltál hozzám, mint egész nap bármikor. Azt hittem, hogy az egész napos megtartóztatás után áthágod a szépen felépített határt... de szerencsére nem tetted, így vélhetően bűntudat nélkül, pusztán baráti kontextusban látogathatlak majd meg a családi fészketekben – ha elkészült.

Lendvai Lizett történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock