Ennek nem így kellett volna lennie: évek óta szakítottunk, de nem tudlak kiverni a fejemből

Amikor megismertelek, mondhatjuk, hogy szerelem volt első látásra, - legalábbis az én részemről. Az utcán szólítottál le, egy éttermet kerestél, én pedig belenéztem a szemeidbe és menthetetlenül beléd szerettem. Pedig épp zuhogott az eső, én a fogorvoshoz rohantam és éppen azon bosszankodtam, hogy a főnököm rám sózott egy csomó plusz munkát.

Azt mondtad, hogy a kedvességemért cserébe szívesen meghívnál egy kávéra, én pedig boldogan igent mondtam.

Másnap már találkoztunk is és utána szinte elválaszthatatlanok voltunk. Olyanok, mint a borsó meg a héja. Befejeztük egymás mondatait, hasonlóak voltak a hobbijaink és mindketten úgy éreztük, nem akarunk egymás nélkül élni. Persze mindenben mi sem értettünk egyet: te külföldön képzelted el a jövődet, én pedig itthon. Sokat vitatkoztunk ezen, próbáltuk egymást kölcsönösen meggyőzni, de egyikünk sem járt sikerrel.

A tündérmesének akkor lett vége, amikor egyik nap bejelentetted, hogy Kanadában kaptál egy egyedülálló munkalehetőséget. Nekem az fájt a legjobban, hogy meg sem beszéltük, azonnal elfogadtad. Fogalmam sem volt arról, mit tegyek. Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék külföldre költözni és a távkapcsolat is elég problémásnak tűnt egy ilyen távolságnál. Rengeteg sírtunk azokban a hetekben. Próbáltunk valami áthidaló megoldást találni, de, ahogy teltek-múltak a hetek és közeledett a búcsú időpontja,

Amikor kikísértelek a reptérre és utoljára átöleltelek, az olyan érzés volt, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Elviselhetetlen fájdalmat éreztem, fogalmam sem volt arról, hogyan éljem tovább az életemet nélküled. Amikor hazaértem, teljesen összeomlottam, hirtelen fakó lett a világ, céltalanná és szürkévé váltak a hétköznapjaim. Több hónapig úgy éltem, hogy gépiesen felkeltem és elmentem dolgozni, este pedig ültem a sötétben és néztem magam elé. Borzasztóan hiányoztál, még soha életemben nem éreztem ilyet.

Az elején még váltottunk 1-2 biztató üzenetet, aztán lassan azok is elhaltak. Én pedig teljesen bepánikoltam, hogy véglegesen elveszítelek. Hirtelen átértékelődött bennem minden és megírtam neked, hogy nem tudok élni nélküled, kezdjük újra, még Kanadába is kiköltözök érted.

Ennek végleg vége van.

Azóta évek teltek el és nekem szinte minden nap eszembe jutsz. Már sokkal tompább a fájdalom, de még mindig vannak bennem megválaszolatlan kérdések, amik nem hagynak nyugodni. Itt köröznek felettem a démonok, s azt suttogják a fülembe, hogy minden az én hibám, mert nem költöztem ki veled Kanadába. Nem is tudom, mi nyomaszt jobban: az, hogy ilyen könnyen túlléptél rajtam vagy az, hogy ilyen könnyen elengedtelek. Újra és újra belém hasít a fájdalom, mennyire jók voltunk együtt...ennek nem így kellett volna véget érnie.

Dia történetét Németh Ágnes jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock