Megszerellek, hogy megszeresselek: a lány, aki fordítva ült a lovon

Amikor megismertem Lillát, egy olyan nőt láttam magam előtt, aki minden férfi álma, gyönyörű, csinos, okos, saját egzisztenciával, de saját állítása szerint borzalmas szerelmi előélettel.

„Akárhányszor megismertem valakit, a sikeres beetetési fázis után, amint ráharaptam a csalira, jött a fekete leves. Addig a legjobb oldalukat mutatták, de aztán kiderült, hogy semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik” — ezzel a felütéssel indította el a kapcsolatunkat a nő, akit annyira szerettem.

Sajnáltam őt, hiszen itt ez a kedves, okos, odaadó lány, akit folyton kihasználtak a férfiak. Feladatomnak éreztem, hogy megmutassam neki, hogy milyen az igazi férfi. Nem mellesleg fülig szerelmes voltam belé. Néhány hónap felhőtlen boldogság után úgy döntöttünk, megkíséreljük az együttélést. Nem tudtunk megegyezni, kinek az albérletében kezdjünk új, közös életet, ezért mindketten felbontottuk a szerződésünket és kerestünk egy vadonatúj, közös otthont. Egálból indultunk, ahogy Lilla mondta.

A beköltözés nem volt zökkenőmentes, rengeteg cuccunk volt, főleg neki, és nem értette, hogy miért ragaszkodom a vackaimhoz — lemondtam hát róluk. Nem volt nagy áldozat, és így minden a helyére kerülhetett. Igaz, a minden nagy része az övé volt, és ezt gyakran hangoztatta is, én pedig nem vitattam.

Eleinte csak az volt a gond, hogy nem úgy kezelem a dolgait, ahogy ő. A tipikus vécépapír probléma, hogy van felrakva a tekercs, a hogy nyomom a fogkrémet és hasonló klasszikus semmiségek. Egy-egy rosszalló megjegyzés tőle, sűrű bocsánatkérések tőlem.

Nem kellett sokat várni, hogy előkerüljön anyám is, aki minden bizonnyal kedves asszony, de már megbocsássak, túl igényes nem lehet. Próbáltam védelmembe venni a nőt, aki világra hozott és felnevelt, hiszen voltunk már nála, ha a távolság miatt nem is sokszor, ő mindig szeretettel fogadta Lillát, mindent megadott neki, amit csak megkívánt.

A higiéniámon javítani kell, mondta, s bár ez nem az ő dolga lenne, már gyerekkoromban meg kellett volna tanítaniuk a szüleimnek, ahogy őt is megtanították az övéi, az emberek nem egyformák, így az igényeik sem azok másokkal és önmagukkal szemben — szidta anyámat és apámat nem is annyira burkoltan, de mosolyogva.

A ruháim sem tetszettek neki, mindent ki akart dobni, különösen a szüleimtől előző karácsonyra kapott ingeimet.

„Tudom én, hogy kinek a pap, kine a papné, de ha ezekben a cuccokban jössz ki az utcára, akkor inkább a papnét választom. Nem bántani akarlak, de te is tudod, hogy elsődlegesen a szülők formálják a gyerekek ízlését. A te esetedben inkább ne tették volna. Magadtól biztos jobban alakul. Kész szerencse, hogy itt vagyok én” — mondta egy alkalommal, és azzal a lendülettel el is vitt bevásárolni. Rábízhatom magam, mondta, és én meg is tettem. Ám, amikor én szerettem volna venni valamit, ami szerintem jól állna neki, azt mondta, ezzel az ízlésvilággal inkább pénzt adjak, mint ajándékokat. Nem sértődtem meg, mert szerettem, de kissé szarkasztikusan felvetettem, hogy ha olyan rossz az ízlésem, akkor hogy lehet, hogy egy olyan szép nőt szeretek, mint amilyen ő?

Szörnyű haragra gerjedt; nem tűri a szarkazmust, mondta, és úgy tűnik, a jómodor sem az asztalom, kárálta. Egészen megváltozott az arca és az addig megszokott viselkedése sem volt ekkorra már sehol.

Amikor már a barátaimat próbálta elmarni mellőlem, hogy az ő társaságával szórakozzak, mondván, sokkal intelligensebb, műveltebb emberek, mint az én haverjaim, nem is csoda, ha kulturáltabban szórakoznak, mint ők, kissé ideges lettem.

„Kicsim, bocsáss meg, de eddig tartott a türelmem, most már ki kell, hogy mondjam, elegem van. Elegem van abból, hogy szerinted semmit nem tudok jól csinálni. Rossz ember vagyok, rossz társ, rossz szerető. Primitív a humorom és a barátaim is, az anyám egy rettenet, aki képtelen volt tisztességes nevelést adni a gyerekeinek, az apám inkább ne is jöjjön a közelünkbe, a nővérem meg viszi tovább a borzalmas családi mintát. Az ízlésem kivételesen vacak, nem tudok udvarolni, szeretni, de még gondolkodni se rendesen. Mondd, magadban is kerested már a hibát, vagy csak bennem? Nem gondolod, hogy túlságosan kritikus vagy másokkal, különösen velem és a családommal szemben?” — tettem fel neki az évszázad kérdéseit, mire Lilla sírni kezdett.

„Annyiszor kértelek, hogy ne becézgess! Tudom, hogy anyád imádja, ha az apád nyuszikámnak hívja, de elmondtam ezerszer, én nem bírom az ilyen proli dolgokat! Másrészt, ilyen szörnyetegnek látsz engem? Én segíteni próbálok, mert szeretlek, szívem minden szerelmével és szeretetével, formállak, hogy olyan férfi légy, amilyenről minden nő álmodik, próbálom helyrehozni, amit anyád elrontott, hogy önmagad legjobb verziója lehess, erre kiderül, hogy közben te nem vagy képes efogadni olyannak, amilyen vagyok? Legyek szerényebb, kedvesebb, kevésbé kritikus?” — zokogta, én pedig álltam értetlenül, szinte sokkos állapotban, mert akkor jöttem rá, hogy igaza van, fogalmam nincs, ki ez a nő, akiről azt hittem, a szerelmem. Ott jöttem rá, hogy ez a lány nem elég, hogy nem tud szeretni, de minimális önismerete, önkritikája sincs, ahogy rálátása sem a saját életére.

„Igazad van, Lilla — mondtam neki —

Sokáig hívogatott kétségbeesve, és én sokáig fel is vettem neki a telefont, meghallgattam, megnyugtattam, de nem áltattam azzal, hogy van visszaút. Végül letiltottam a számát, mert a hívásai sértegetésbe, zaklatásba mentek át. Nem tudom, mi lett a sorsa, megtalálta-e azt a férfit, akire valójában vágyott, bevallom, nem is érdekel.

Csongor történetét Könyves Kata mesélte el.

Nyitókép: Shutterstock