Facebookon mintacsalád, az életben katasztrofális kvartett vagyunk

Ezeknek az embereknek a legtöbbjét ismerem. Az egyikük történetesen a legjobb barátnőm, aki a fotóját nem egész félórája töltötte fel. A képen ő szélesen mosolyog. A felsőjén épp nem éktelenkedik semmilyen bébipüré folt, sőt! Makulátlanul fest ahhoz képest, hogy reggel van és két kisgyerek anyukája. A reggeliző asztalnál ül a két gyerekkel, akikről elég jól elkapott egy épp kacagós pillanatot.

A szememet forgatom, mikor egyszer csak megszólal a Facetime. Természetesen pont ő hív. Mi újság, kedvenc Cintia keresztanyukánk? Így köszön be, de még köszönni se tudok neki, egyből beleharsannak a gyerekek a háttérben, ő pedig rájuk rivall. Mit szólnál egy közös sétához? Kérdi, én pedig hogyan is mondhatnék nemet, mint kedvenc keresztanyu?

Utólag, ez a közös séta a Facebookon tökéletesebben mutat, mint amilyen volt. Nagyobbik keresztlányom ráöntötte a pudingját a cipőmre, de hála a jó szögnek, ez a sétálós képünkön nem látszik éppen... A napszemüveg és a széles mosoly pont nem azt tükrözi a közös képünkön (aminek a hátterében a gyerekek önfeledten homokoznak), hogy legjobb barátnőm percekkel előtte vörösre bőgte nekem a szemeit, hogy mennyire kivan és nem bírja már, hogy folyvást ő van a kicsikkel.
Természetesen, mire este hazaérek, ezek a képek fent virítanak, és egyik ismerősének, barátjának se jut eszébe, hogy mi van valójában a fotók mögött.

Következő héten egy másik barátnőmhöz ugrottam be. Ő idősebb már, szinte felnőtt gyerekei vannak és egy folyton elfoglalt férje, aki mindig ingben és öltönyben feszít. Míg vártam a villamost, ami pont a házuk előtt rak le, észreveszem, hogy tíz perce kiposztolt egy családi portrét. Nagy nap ez a mai, a kisebbik fiú elballag a középiskolából, erre az eseményre vagyok hivatalos. Mindenki makulátlan a fotón, barátnőm igazán ki van rittyentve – mint mindig. Úgy tűnik, a gyerekei is fürdenek az örömben, miközben a fotó készült. A férje is büszkén vigyorog mellettük. Elegáns, mint mindig. A háttérben egy (szerintem génkezelt, óriási) nagyra nőtt bonsai fa virít.

Ahogy belépek a mindig patika tisztaságú és rendszerezésű lakásba, felfedezem, hogy akkor, abban a pillanatban, szegény bonsai és környéke az egyetlen vállalható terület a lakásban. A kanapén szanaszét potenciális outfit összeállítások hevernek, a konyhában felfordulás, az étkező asztalt ellepik a terítésre váró kellékek. A tökéletes mosolyok eltűntek, túlharsogva egymást utasítgatják, időnként szidják, siettetik. Összepréselt szájjal feltornázom magamat az egyik bárszékre. Korán jöttem? Kérdem barátnőmtől, aki csak hangosan szuszogva megrázza a fejét és ledönti a maradék pezsgőt, ami a pulton várakozott türelmesen, majd elviharzik mellettem valamelyik helyiségbe...

Akkor és ott jöttem rá, hogy azok a bizonyos „tökéletes" családi fotók, amik esetleg nekem is meghoznák a kedvemet egy sajáthoz, valójában köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Bevallom, az illúzió csábítóbb, mint a valóság, ami a kiposztolt és pillanatok alatt többszáz lájkot, szívecskét és ölelős reakciót érő képek mögött van. Egyúttal elég lehangoló is ez.

Egy-két, vagy akár egy egész fotósorozat kedvéért meg tudjuk erőltetni magunkat, hogy a családi összetartást, szeretetet képviseljük, de például egy rosszul elmosogatott kiskanál, vagy egy hazavitt rossz jegy az iskolából már hegyeket megmozgató vitába torkollik. Az ilyen esetekben időnként nem ártana elővenni ezeket a képeket, és visszaemlékezni arra, miért is készültek. Mit képviselnek, szimbolizálnak és annak szellemében továbbmenni, nem pedig csak a közösségi média kedvéért megcsinálni, csináltatni azokat.

Cintia történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock