Elméletben jó anya vagyok - gyakorlatilag meg katasztrofális

- Kérem, hozzon még egyet! - nyögte ki végül, mikor meggyőződött róla, hogy igen. Aztán ezzel a lendülettel vissza is zuhant a kétségbeesett gondolataiba. Egy órával ezelőtt hívták fel, hogy átadják a 16 éves lánya fogalmazását. Az egész osztály a szüleiről írt, névtelenül, hogy valóban megnyíljanak. A többi gyerek írását nem adták ki senkinek, de Vikié tele volt szuicid utalásokkal, ezért átkerült az iskolapszichológushoz, és - mivel a kézírásból tudták, ki a szerző - őt is hivatalosan értesítették.

Érezte, hogy a kitörni készülő zokogás szinte feszíti a mellkasát, ezért egy pillanatra újra érzékelte a külvilágot: szétnézett, sokan vannak-e körülötte, mennyire kell uralkodnia magán... A kávézó terasza szinte üres volt. Csak egy idős házaspár ült tőle néhány asztalnyira, de már ez is a szokásos önkontrollra késztette. Legyűrte a kitörni készülő sírást, majd újraolvasta a kezei közt gyűrögetett fogalmazást.

"A szüleim? Anyám olyan, mint egy jól kisminkelt hulla. Belehalna, ha a fülbevalója nem illene a cipőjéhez. A mosolya, mint egy roboté, és folyton általánosságokat puffogtat. 'Légy önmagad, bármit megtehetsz, tiéd a világ!' Mintha az összes kurva önsegítő könyvet kiolvasta volna, és mindegyik fejezetet le akarná nyomni a torkomon.

Állandóan a szabadságról és az önmegvalósításról papol, miközben bólogató kutyaként él a mostohaapám mellett, és olyan boldogtalan, hogy kiskorom óta nem emlékszem egy őszinte nevetésére sem.

Az apám? Szarik rám. Mármint az igazi. A nevelőapám még ennyire sem méltat, neki csak egy láthatatlan adalék vagyok anyám hosszú lábai és megjátszott orgazmusai mellé. (Igen, az utóbbit egy héten kétszer kötelezően végighallgatom, pedig egy emelettel feljebb van a szobám...)

Baromi vicces, hogy anyám szerint mindent megtehetek. Szerinte ehhez elég annyi, hogy beírat vívásra, színjátszásra, lovagolni, gitározni, vitorlázni. Csak azt nem mondta soha, hogyan legyek boldog. Honnan is tudná, mikor ő sem az? Reggelente, amikor felébredek, általában azon tűnődöm, minek élek..."

Igen, kicsi kora óta azon igyekezett, hogy Viki megértse: a világ tele van lehetőségekkel. Már születésekor megfogadta, hogy nem fogja korlátozni semmiben. Más kamasz életre szóló csatákat vívott a szüleivel egy-egy menőbb hajviselet vagy trendi, de kirívó ruha miatt. Vikinek sosem volt ilyenekkel gondja, bármiben különbözhetett. Ha akarta, zöldre festette a haját, ha akarta, kékre. Piercinget lövethetett az ajkába, és tetováltathatta a hasát. Sosem gondolta, hogy mindez lázadás a lány részéről. Azt hitte, csak kihasználja a szabadságot, ami a rendelkezésére áll.

Mióta csak az eszét tudta, sosem tehette azt, amire vágyott. Mindig meg kellett felelnie, először a szüleinek, aztán az első férjének, az elmúlt tíz évben pedig Zoltánnak.Nem volt ereje harcolni. Soha. Tudta, hogy leírta magát, de úgy gondolta, mindent jóvá tesz azzal, hogy a lányát más gondolkodásra tanítja.

Egy olyan életszemléletet próbált megismertetni Vikivel, ami neki sosem adatott meg, de meg sem fordult a fejében, hogy ehhez nem elég beszélni, a tettek és a példamutatás sokkal fontosabbak. Szegény kicsi korától azt látta, hogy az anyja elnyomva és megalkudva él - döbbent rá keserűen. Csoda, hogy minden biztató szót üres prédikációnak, hiteltelen frázisnak élt meg?!

Hosszú órákig ült a kávézó teraszán. Végiggondolta az életét, és végül azzal az érzéssel állt fel: mától a sarkára áll, és mindent megváltoztat. Eddig nem bírta rászánni magát, de a lánya sorai láttán hirtelen erőssé és határozottá vált. Igen, végre elkezd IGAZÁN élni. Akkor talán hiteles anyává válik a lánya szemében, és mindent rendbe hozhatnak...

Greta May novellája.

Nyitókép: Shutterstock