Megbolondulok sorban állás közben!

A valóságban azonban egyetlenegyszer sem sikerült ezt megvalósítanom. Ehelyett...

1. fokozat

Módszeresen elolvasom az összes feliratot, ami a helyiségben látható. Rendelési idő nyolctól tízig, blablabla. Kedvezményes marhalábszár. Porral oltó készülék, tűz esetén blablabla. Aztán újra elolvasom. Újra, és újra. Míg félig meg nem őrülök közben...

2. fokozat

Eszembe jut, mennyi szép verset ismerek. Meg hát kultúremberhez méltó, nemes időtöltés verseket szavalni magamban várakozás közben. Épp nekifognék, mikor észreveszem, hogy valaki kiállni készül a sorból. Elönt az izgalom, némán szuggerálom: "Ez az! Ne habozz! Látom, hogy vívódsz, hogy vágysz rá! Add fel, állj ki, állj már ki!" De nem. Meggondolja magát. Csoda, hogy ezek után az egyetlen strófa, ami eszembe jut, az Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című verséből való?! Csalfa, vak remény... Sima száddal mit kecsegtetsz? Miért nevetsz felém?

3. fokozat

Kéjesen elképzelem, hogy teszek az egészre, kiállok a sorból, és hazamegyek. Lubickolok a gondolatban, mint kiskacsa a tóban. Egy idő után azonban ettől csak rosszabb lesz, mert nagyon jól tudom, hogy a valóságban nem mehetek el...

4. fokozat

Intim torna! - Hasít belém mentőötletként. Igazán praktikus. Felelősségteljes nőként karban tartom a testem, ráadásul az idő is megy vele. Nincs más dolgom, mint faarccal nézni magam elé, mintha mi sem történne, közben pedig szorítgatni alul, amit szorítani kell. Hússzor, aztán megint hússzor. Megy az idő, dolgoznak az izmok...

5. fokozat

Már meg sem próbálok derűs arcot vágni. Eluralkodik rajtam a mazochizmus. Szamurájokat megszégyenítő elszántsággal döntöm el, hogy fenékig iszom a szenvedés poharát - felhívom telefonon azt az ismerősömet, aki képes levegővétel nélkül órákig hadoválni a legérdektelenebb dolgokról. Komor tekintettel veszem elő a készüléket. Kicseng. És nem veszi fel! Hát még ennyi sem marad nekem?!

+1. fokozat

Hol melegem van, hol fázom. Nem csoda, amilyen érzelmi hullámvasúton száguldottam keresztül az utóbbi percekben! Elborít a düh: már tudom, mit kell tennem! Aláírást fogok gyűjteni - határozom el. Népszavazást kezdeményezek, hogy törvényben tiltsák be a sorban állást!

Végül ennek, és csakis ennek köszönhetem, hogy túlélem. A várakozás kínjáról megfeledkezve, elmélyülten fogalmazom magamban a kiáltványokat a sorban állás ellen...

Nyitókép: Shutterstock