Forró lángolásra vágyom, a langyos szeretet kevés nekem!

Nem kellenek a külvilágtól az elismerő szavak, a kedves pillantások, mosolyok, mert te mindennel elhalmozol. Imádtalak első perctől fogva, mert tudtam, hogy veled az a férfi toppant az életembe, aki érintésével, szavaival, tekintetével minden percemet gazdagítja.

Sosem volt elég belőled, mindig akartalak. Arra törekedtem, hogy újabb és újabb emléket szerezzünk kettesben, melyeket majd a szívünkben őrzünk örökre. Imádtam az illatodat, ahogyan azt is, mikor becsuktam a szememet, és finom csókodtól bizsergés futott végig a testemen. Mindent, ami te vagy, ami én, és amik közösen lehettünk ebben a végtelen szerelemben.

Voltak, akik irigyeltek, mások féltékenyen tekintettek arra, ami a miénk, nekik pedig talán sosem lesz meg. Az életre szóló szerelemre, ahol a biztonságot a bizonytalanság adja, a meglepetésszerű csókok, az édes pillantások, a váratlan ötletek és a végtelenbe nyúló ölelések.

Lassan elmúlt, ami egykor természetes volt

Aztán a sok kevesebb lett, a végtelen pedig belátható közelségbe került, és lassan kezdett elmúlni minden, ami egykor természetes volt. Nem tudom, hogy elkoptunk-e, vagy a lendületünk csökkent, hogy az akarás lett erőtlenebb, vagy az ezerféle érzés lett hirtelen sok. Azt tudom, hogy régen imádtalak, most pedig már csak szeretni tudok. Téged és a jövőnket, a lehetőségeket és a pillanatokat.

Akartam, hogy tovább tartson a korábbi tökéletesség. Azt is, hogy minden rendbe jöjjön, de ha nem ismerem a változás okát, akkor a megoldást sem tudom. Talán az volt a baj, hogy hazugságon kaptalak, talán az, hogy picit elfáradtam. Lehet, hogy a pillantásod megszokottá vált, vagy nem adtam annyit, amennyit régen könnyedén és lazán sikerült. Elhaladtunk egymás mellett, kiléptünk a szívekből, és távolodtunk a másiktól.

Fájt, mégsem tettem ellene: ahelyett, hogy görcsösen ragaszkodtam volna hozzá, inkább elengedtem. Mert rájöttem, a szerelmünk többet érdemel annál, hogy megszokásból maradjunk egymás mellett. Többet érdemel annál, hogy az imádat helyett a szeretet is elég legyen. Ahogyan annál is, hogy egyszer arra ébredjek: már ez sincs a szívünkben.

Mi azzal őriztük meg a szép pillanatokat, hogy elengedtük a jövőt, azzal értékeltük a másikat, hogy beláttuk, ez csak egy fellángolás volt. És úgy tiszteljük a másikat, hogy jobbat kívánunk neki, egy másik esélyt, társat, jövőt. Mindezt azért, mert amikor a szemedbe nézek, már csak magamat látom, de kettőnket nem. Ahogyan te sem.

Nyitókép: Shutterstock