Nyilvánosan megkértem a pasim kezét!

Mindig is határozott típus voltam. Középiskola első osztályától tudtam, mi akarok lenni, ahogy azt is, hogy 24 évesen házasodni, 26 évesen pedig szülni szeretnék. A szüleim felvilágosult, modern emberek, tizenévesen annyit buliztam, amennyit akartam. Pasik is jócskán kerültek a képbe, de hamar kiderült mindegyikről, hogy nem ő az igazi.

Húszévesen aztán megismertem Dávidot. Járni kezdtünk, de egy ideig tudatosan távol tartottam magamtól érzelmileg, nehogy elvakítson a rózsaszín köd, mielőtt jobban megismerem. Két hónap együttlét után azonban nem bírtam tovább, be kellett látnom, hogy szerelmes vagyok. Szerencsére addigra sok mindent megtudtam róla - szándékosan rázós helyzetekbe hoztam, hogy lássam, milyen természet valójában, és hogy mire hogyan reagál.

Volt minden: expasi felbukkanása, hajléktalanszállón bevállalt önkéntes meló, látogatás egy sztriptízbárban... Egyik esetben sem tudta, hogy megrendezett szitukba csöppen, utólag azonban bevallottam neki. Alaposan meghökkent, mégsem haragudott. Azt mondta, így imád, a különcségeimmel együtt - én pedig akkor és ott

Hol marad a lánykérés?

Minden csodásan működött köztünk, idővel azonban rá kellett jöjjek, hogy Dávid - szinte egyetlen - hibája a halogatás. Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy szeret, és komolyan veszi a kapcsolatunkat, mégis, ha konkrétumok jöttek szóba, folyton elmismásolta a témát. Tudtam, hogy a szülei elváltak kiskorában, így hamar megértettem, hogy valamiféle tudatalatti félelem tartja vissza attól, hogy kimondja a döntő szót.

Rájöttem, sehová sem vezet, ha továbbra is szemet hunyok a halogató taktikája felett. Úgy döntöttem, nem várok tovább, hanem helyzetbe hozom: ha nem képes feleségül kérni, majd férjül kérem én... Egy nap, amikor aludt, lemértem az ujja körméretét, majd megvettem a gyűrűt. Aztán vártam egy hónapot, akkorra voltunk ugyanis hivatalosak a barátja esküvőjére.

A lagzin egymás után hangzottak el a pohárköszöntők, és persze ment a poénkodás, vajon melyik fiú lesz a következő áldozat. Ekkor megkocogtattam a poharamat, felálltam, és

Hatalmas csend lett, mindenki megrökönyödött. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, de sosem voltam beszari - most is úgy gondoltam, hogy csak nyerhetek a bátorságommal. Ha Dávid szeret, úgyis legyőzi a félelmét, és igent mond. Ha pedig nem... az jobb, ha időben kiderül, bármilyen fájdalmas is. Szerencsére az első döbbenet után rögtön látszott rajta, mit érez. Megkönnyebbült volt és boldog, amiért feltettem helyette a kérdést. Igennel felelt.

Nem állítom, hogy példaértékű a történetem, és mindenkinek úgy kéne csinálnia, ahogyan én tettem. A barátnőimet elnézve viszont megfordul néha a fejemben, hogy a lányok egy része túlságosan passzívan áll a dologhoz. Házasságot, gyereket szeretne, mégis a végletekig vár, ha a férfi nem biztos magában, miközben gyűlik benne a düh és a sértettség, ami lassan aláássa a kapcsolatot. Ha minden jól működik, és biztos vagy a másik érzéseiben, szerintem egyszerűbb a végére járni, képes-e átlépni a félelmein. Erre pedig a legjobb módszer az, ha döntéshelyzetbe hozod.

Emese történetét Greta May jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock