Meddig akarjuk még mérgezni egymást a játszmákkal?

Élénken él bennem egy emlék a gyerekkoromból. Valamit rosszul csináltam, ezért leszidtak. Nem volt nagy dolog, de azt sosem felejtettem el, ami ezután megfogalmazódott bennem. Arra gondoltam, alig várom, hogy felnőtt legyek és mindent jól csináljak. Akkor csak annyit láttam, hogy a felnőtteket soha senki nem szidja le semmiért, ebből akkor azt a következtetést vontam le, hogy ők biztosan mindent tudnak. Fenéket! Azóta sok-sok év telt el, felnőtt vagyok, és persze sok mindenről többet tudok, mint gyerekként, de az őszinte és tiszta szeretetről kevesebbet, mert sokkal kevesebbet kapok belőle, és nem vagyok egyedül.

Emellett ijesztően sok az olyan tartalom a közösségi oldalakon, amik „maradj toxikus" felkiáltással osztanak tanácsokat arra vonatkozóan, hogyan kell (le)kezelni a másikat. Jó példa erre Andrew Tate, akinek a tartalmai főként TikTokon pörögnek és olyan nőgyűlölő kijelentéseket tesz, mint a nőknek otthon van a helyük, nem vezethetnek és a férfiak tulajdonát képezik.

Na, persze nemcsak a férfiaknak osztogatnak „tanácsokat", a nőket is bőven ellátják intelmekkel arról, hogyan lehet letörni egy pasi önbizalmát. Sokszor ezek csak viccesnek szánt tartalmak, de tudjuk, hogy minden viccnek a fele igaz és szerencsés az, aki a randijai során nem találkozott ilyen viselkedéssel. Attól pedig, hogy ezeket a „hogyan legyél mérgező" posztokat csak poénnak szánják, nem lesznek kevésbé aggasztóak, ugyanis egyre elfogadottabbá teszik ezt a hozzáállást.

Olyan, mintha manapság nem ismerkednénk egymással, csak a „Ki lesz depressziósabb a végén?" című játékot játszanánk. Nyilván nem mindenki ilyen, a skálán pedig nem csak két véglet létezik, vannak szintek, de a játszmázás az játszmázás, és nagyon nehéz védekezni ellene. Tapasztalat és tudatosság kell hozzá, na meg betonbiztos önbizalom.

Utóbbival nagyon kevesen büszkélkedhetnek, az előbbiekhez pedig sajnos át kell esni a kellemetlen, sokszor fájdalmas folyamaton, majd azt is észre kell vennünk, hogy mi magunk mennyit torzultunk, deformálódtunk közben. Nagyon nehéz ugyanis más szabályok szerint játszani, ha nem akarsz kimaradni, észrevétlenül elkezdhetsz sodródni az árral, ha végképp eleged van, akkor meg csak bedobod a gyeplőt a lovak közzé, aztán várod, hogy mi lesz a vége és reméled a legjobbakat.

Mindenki a saját vérmérséklete szerint reagál, ösztönösen, de egy közös: szinte lehetetlen kisebb-nagyobb sérülések nélkül megúszni a randizást. Minél többször akadunk össze toxikus személlyel, annál nehezebben tudunk egészségesen viszonyulni magunkhoz és másokhoz.

Bennem is gyökeret vertek az önostorozó gondolatok egy-egy ilyen „kellemes" élmény után, egyre többször kérdőjeleztem meg magamat, s frusztráltabb lettem.Az önbizalom visszaépítése pedig nagyon nem könnyű folyamat, ha egyszer elindult a lavina, nehéz megállítani, szembe menni vele. Az ilyen élmények után pedig egyre nehezebb újra bizalmat szavazni valakinek, nagyon hamar ki lehet ábrándulni a randizásból, bele lehet fáradni a próbálkozásba.

Akkor mégis miért mérgezzük egymást, és meddig akarjuk még ezt csinálni? Mikor vesszük észre, hogy nem tudunk stabil önbizalmat építeni más lenézéséből? Attól még senki nem lett okosabb, több, hogy valakit hülyének nézett.

Mikor lett a toxikus izgalmas, a normális pedig unalmas?

Az átmenetről lemaradtam és belecsöppentem egy olyan világba, ahol nem írhatsz csak úgy a másiknak, amikor szeretnél, nem fejezheted ki az érdeklődésedet, az érzelmeidet aztán még kevésbé. Jobb, ha nincsenek. Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de ha beállunk a sorba, és próbáljuk a mások által megrajzolt mintát követni, akkor ennek soha nem lesz vége, úgyhogy én nemet mondok a játszmákra. Ha valakinek nem tetszik, hogy érdeklődöm, hogy válaszolok és nem egy opcióként kezelem, akkor agyő!

Nyitókép: Shutterstock