Elmentem fesztiválozni, és rájöttem, hogy öregszem...

Tíz évvel ezelőtt érettségiztem, és sosem felejtem el azt, milyen szabad volt az a nyaram. Buliztam, ittam, barátnőztem, és hónapokon át ünnepeltem a középiskola végét, mert akkor még azt hittem, óriási dolgot vittem véghez. Ilyenek ezek a tizennyolc évesek, elhiszik magukról, hogy övék a világ, és ferde szemmel néznek mindenkire, aki mást gondol. Egy héten át fesztiváloztunk azon a nyáron, reggeltől estig ittunk, nem számított semmi és senki. Nem tudtam, mi az a másnap, nem érdekelt, ki hogy néz ki, és a derekam sem fájt az egész napos ácsingózástól. Azok a régi szép idők...

Ha meg kellene fogalmaznom, mi minden változott az elmúlt tíz évben, valószínűleg annyit vágnék rá, hogy sok minden. Felnőttem, férjhez mentem, sok változás történt magánéleti és munka fronton is, de tekintve, hogy minden reggel látom magam a tükörben, néha megfeledkezem arról, hogy az idő engem sem kímél. Szerencsére olyan barátaim vannak, akik szeretnek jönni-menni, így az elmúlt években is rendszeresen jártunk bulizni, koncertekre és fesztiválokra. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a fent említett eseményeken nem éreztem, hogy telnek az évek, megnyugtatnám, hogy dehogynem.

A fröccstől fáj a fejem, így bár évekig ez az ital volt a mentsváram, mostanra a migrénes fejfájás miatt hallani sem akarok róla. Pár óra táncikálás után leszakad a derekam, a lábam, és ha iszunk, csak úgy merek lefeküdni, hogy bedobok egy fejfájáscsillapítót, és megiszok egy vödör vizet. Hát, igen, én sem vagyok már a régi. És igen, lehet pia nélkül bulizni, és sokaknak ez tök jól megy, de sajnálom, nekem legalább egy fröccs kell ahhoz, hogy elengedjem magam.

Mivel nincs még gyerekem, de már nem is vagyok húszéves, valahol megragadtam két csapat között, ami elég fura érzés. Nem vagyok várandós kismama, sem fiatal anyuka, sem húszéves, gondtalan csitri, akinek a legnagyobb gondja az, hogy mit vegyen fel reggel. Ettől függetlenül amihez kedvem van, azt megcsinálom, és hiszek abban, hogy a jelent kell megélni, így hát idén is elmentünk fesztiválozni, igaz, négy helyett csak két napra, mondván, annyit még meg bírunk tolni. Hát, majdnem sikerült.

Fesztivállatok vs. én

Úgy indultunk neki, mint mindennek. Úgyis jó lesz, hiszen együtt leszünk, meghallgatunk néhány koncertet, becsípünk, táncolunk, aztán haza vonszoljuk magunkat. Az első nap egész jól indult, nálunk alapoztunk, mire jöttek értünk, már dolgozott a betermelt rum-gyömbér. Sajnos mire odaértünk, szempillantás alatt kijózanodtunk, de nem adtuk fel, elkezdtünk fröccsöt inni, pedig azt - ahogy fentebb is írtam -, nem szabad. Mindegy, a buli hevében kit érdekel, hátha most nem fog fájni a fejünk.

Egészen éjfélig tök jól bírtam, aztán elkezdtek csesztetni a vállamon üldögélő álom manók, akik azt súgták a fülembe, hogy itt az ideje lefeküdni aludni. Próbáltam lelökni őket, de a fröccs már nem csúszott, és hamarosan megérkezett a pancsolt bornak köszönhető migrénes fejfájás is, így villámgyors elköszönés után hazaszöktünk. Mondanom sem kell, hogy másnap olyan voltam, mint a mosott kaka, és a fejfájásom az A betűs pezsgőtabletta hatására sem múlt el, de nem volt idő nyavajgásra, mert aznap megint jelenésünk volt.

Délutánra nagyjából összekaptam magam, és megbontottam az első cyderem. Igen, pár éve levertem volna néhány felest, meg két whiskey colát, de most elég volt a cyder, az is alig csúszott a szénsav miatt (Ó, te jó ég, milyen szánalmas.)

Amikor bementünk, éreztem, hogy ez még gázabb nap lesz, mint a tegnapi, mert semmi erőm, és a pia sem csúszik, de erről mélyen hallgattam. Aztán hamar rájöttem, hogy mind a négyen ugyanattól szenvedünk, és hangos röhögésben törtünk ki a jajgatástól.

Többször tátva maradt a szám a fiatalok fesztivál szettjein, és őket nézve egyre inkább azt éreztem, hogy kilógok a sorból. Nem volt az arcomon strassz, a rövidgatyám combközépig ért, nem a fenekemig, és színes tincsek sem voltak a hajamban. Azt sem viseltem jól, hogy folyton nekem jönnek, meglöknek, rám lépnek, pedig tudom, hogy ez tök természetes. Olyan voltam, mint egy puffogó vipera, miközben azon agyaltam, hogy bakker, tényleg öregszem. Akkor törődtem bele végleg a sorsomba, amikor láttam, hogy fiatalok a koncert kellős közepén gyártják a TikTok videókat ahelyett, hogy megélnék a pillanatot. Józanul sok volt, ahogy tizenéves, kikent lányok tátognak és kelletik magukat a telefonba, ott és akkor éreztem, hogy haza akarok teleportálni.

Mivel éjfélkor kezdődött még egy koncert, amire kíváncsiak voltunk, hősök voltunk, és lehoztuk az estét hajnali 1-ig, igaz úgy, hogy 70%-ban ültünk. A hálószobánk nyitott ablakán még hajnalban is beszűrödött a fesztivál zaja, és azon agyaltam, milyen szuper, hogy már a saját ágyamban fekszem, lezuhanyozva, tisztán, és újra érzem a derekam. Igen, kétségkívül öregszem, és azt hiszem, ha jövőre is úgy döntünk, hogy bemegyünk, bőven elég lesz egy nap is... Ettől függetlenül azt vallom, hogy egy fesztivál életkortól függetlenül óriási élmény, csak el kell engedni a saját magaddal szemben támasztott elvárásokat, és azt, hogy buliznak mások. Jövőre újra próbálkozunk...

Nyitókép: Shutterstock