Mindkét barátnőmet eljegyezték, nekem meg csak az irigység marad...

Ez annyit takar, hogy hármasban egész napra nyakunkba vesszük a várost, mindig más helyeken reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk, ezek között pedig sétálunk, turistáskodunk – újra meg újra –, néha bedöntünk egy-egy kávét vagy limonádét és sokat beszélgetünk, nevetünk.

Ez nagyjából addig okozott nekem kellemes napokat, míg a barátnőimet el nem jegyezték. Szerencsére a két esemény nem egyszerre történt, így két alkalmat is arra szántunk, hogy hol az egyiküket, hol a másikat ünnepeltük egy csajos-nap keretén belül. Keserédes alkalmak voltak ezek nekem: alapvetően egy nagyon empatikus személyiségnek tartom magamat, de egyszer csak eljött az a pont, amikor kezdtem besokallni a nagy esküvői láztól, amiben legjobb barátnőim égtek.

Félreértés ne essék, nem a féltékenység mardosott. Kicsit irigykedtem, ez igaz, de inkább az húzott le, hogy ennyire egyszerre történtek a dolgok. Egyszerre két barátnőm is elkel majd, én meg, mint a legjobb oldalborda-barát természetesen betölthettem a tanú szerepét, és segédkezhettem a szervezésekben is – ha már úgy sincs jobb dolgom.

- Egyébként a helyszín már megvan! Holnapután kéne elmennünk bejárni. Velünk Tartasz, Líz? Líz?! - csak a második megszólításra kaptam fel a fejemet. Az egyikük mindig így hív. A másik visszafogott eleganciával mindig a teljes nevemen szólít. Belekortyoltam a kávémba, és feltoltam a napszemüvegemet.

- Persze. Munka után ráérek - mert, mit felel ilyenkor egy legjobb barátnő? A másik barátnőm a telefonját bűvölte, majd nagy lelkesedéssel felmutatta felénk a képernyőt. Egy potenciális ruha-jelölt virított rajta.

- Holnap mehetek próbálni. Elkísérsz, Lizett? - nagy kutyaszemekkel nézett rám, én pedig majdnem elfelejtettem, hogy már nincs rajtam a szemüvegem, de szerencsére megálltam, hogy ne forgassam meg azokat.

- Meló után, ha felveszlek, az jó? - kérdeztem, és kiittam a kávém maradékát. Barátnőm elégedetten bólogatott, én pedig elmosolyodtam.

Aztán hirtelen elkezdtek az esküvői menüről csacsogni, én pedig visszaraktam a napszemüvegemet, és inkább csak a telefonomba temetkeztem. Közben azért néha fel-felpillantottam.

Fogalmam sincs, milyen várni a Nagy Napot, és ahelyett, hogy mindenkiért én lennék, értem lenne mindenki és minden más. A randizós fázisban tartok, szóval egyébként is elég messze állok ettől... de annyira nem komoly senki, hogy megjelenjek vele szívesen bármelyik barátnőm esküvőjén és szívből szeretném elkapni az oldalán a menyasszonyi csokrot – most látom a telefonom naptárjában, hogy az utóbbira is én lettem megkérve, hogy keressek néhány jelöltet, hupsz...

Imádom a csajokat, de néha úgy érzem, mintha satuba fognának. Tisztában vagyok azzal, hogy a bennem élő, hisztis Lizinek gyakorolnia kellene némi önuralmat és felnőnie a feladathoz. Elvégre elég nagy bizalom kell ahhoz, hogy valakit megkérjünk, legyen az esküvői szervezésben a jobbkezünk. Nem ma, de talán holnaptól inkább az értékes oldalát fogom látni annak, hogy én maradtam egyedül bekötetlen fejjel a barátnőim között.

Nyitókép: Shutterstock

Lendvai Lizett