Férfivélemény - Nem mondom ki, hogy szeretlek, amíg te sem

Fiatalabb koromban többször is megesett velem, hogy egy kapcsolatban túl korán mondtam ki az sz-betűs szót, amire nem a hőn áhított „Én is téged" választ kaptam, hanem kínos hallgatást. Egyszer pedig a „Jajj, miért mondtad most ezt ilyen korán, pedig bármi lehetett volna" volt a reakció, amitől bevallom akkor és ott nagyon megijedtem, mert tényleg fülig szerelmes voltam. Szerencsére végül nem lett belőle probléma, és sokáig együtt voltunk azzal a hölggyel.

Ez az a rész, amikor én tártam ki a szívemet és az érzéseimet a másiknak, de olyan is megesett, hogy nekem mondták túl korán, hogy szeretnek – és ekkor mindent megértettem. Egyszerűen
ha az emberek nem tartanak ugyanott, vagy legalább közel egymáshoz az érzelmi síkon, riasztó lehet egy ilyesfajta kinyilatkoztatás, mert súlyt helyez a másikra: akkor most már nekem is mondanom kell valamikor, de mi van, ha még nem érzek úgy. Jajj, most mi lesz?

Ezekből a tapasztalatokból kiindulva megfogadtam - hogyha úgy érzek persze –, én bizony nem mondom ki „szeretlek", mindaddig, amíg nekem sem mondják. És képzeljétek el, eddig remekül bevált a dolog! Na jó, volt már olyan, hogy majdnem elszóltam magam, s egy közös nevetés közben kicsúszott belőlem, hogy „jajj annyira sze..", de gyorsan elharaptam a mondatot. Persze ez akkor már semmit sem ért, de szerencsére a másik fél is így érzett, és bevallottuk egymásnak az érzelmeinket.

Telt-múlt az idő, aztán egyszer rákérdeztem, hogy miért nem mondta még. Visszakérdezett, hogy és te? Elmondtam neki a szabályomat, és most kapaszkodjatok meg: neki is ugyanez volt a szabálya! Hát, nem gyönyörű az élet? Ezen mosolyogtunk egy jót, és kimondtuk egyszerre.

És mi van akkor, ha már kimondtuk, és minden rendben? Utána milyen gyakran „kell" elismételni a másiknak? Kell-e egyáltalán?
Erről egy remek székely bácsis vicc jut eszembe:
„A székely bácsi és felesége kinn ülnek a teraszon. Egyszer csak anyuka érdeklődik:
- Te szeretsz engem?
- Persze.
- Csak mert sosem mondod...
- Egyszer mondtam, majd, ha változik, szólok!"

Ennyire talán nem kell szigorúan venni a dolgot. Amikor úgy érezzük, bátran mondjuk ki a másiknak újra és újra, abból nagy baj nem lehet. Persze túlzásba sem kell vinni, de embere váltogatja, mi a túlzás: van, aki egy nap többször is kimondja, és igényli is, hogy neki mondják, és van olyan, akinek bőven elég, ha ritkábban hallja ezt a gyönyörű szót.

Ha pedig nem megoldható a probléma, irány újra a szinglilét, de emiatt sem kell csüggedni: ha ő lett volna az igazi, még együtt lennétek. Nem ő volt, fel a fejjel, tovább kell keresgélni!

Egy biztos: ha megvan az igazi, a „szeretlek" szó kimondása nem lesz teher/túl kevés/túl sok, mert amikor a másik szemébe nézel, látni fogod, mit érez. És ha ennek hangot is ad, az már csak bónusz!

Nyitókép: Shutterstock